Miután otthonosan berendezkedett, mágikus kellékeit elrendezve a zongorán - köztük egy nagy piros zsebkendőt, két furulyát, egy elektronikus frekvenciamérőt (de az is lehet, hogy menedzserkalkulátort), a szemüvegét és néhány kottaszerű utasítást tartalmazó, ceruzával összeírt firkát, amit valószínüleg csak ő maga értett meg -, elkezdődhetett a több mint egy órán át tartó improvizálás. Először csak ismerkedett a filharmónia új Bösendorfer-zongorájával, belenyulkálva és megpengetve a mélyebb húrokat, majd megszakítás nélkül folytatta a billentyűkön a játékot.

Bárki kifogásolhatná, hogy rögtönzése nem túl kifinomult, vagy hogy túl sokat játszik a fehér billenytyűkön, esetleg megszólhatná azért, mert a különböző stílusok között összefüggéstelenül csapong vagy túl véletlenszerűen ütögeti a zongora felső regiszterének billentyűit, de ennek a fajta improvizálásnak ezek teljesen természetes, spontán velejárói. Egyáltalán nem azzal a céllal születik rögtönzése, hogy egy stílust tökéletességre vigyen és virtuozitásával meghassa a közönségét. Mindössze saját magát adja, azt a zenét, amit érez és ami sokoldalúságát olyan jól jellemzi. Tehát játékának nem az elkápráztatás a célja, hanem egyszerűen a zenei érzés tolmácsolása. Ezt jelzi az a gesztus is, amellyel a koncert végén a közönség tapsára reagálva, szerényen a furulyáira, majd a Bösendorferre mutatott mint társakra, amiknek ugyanannyi érdemük van a zene tolmácsolásában, mint neki.

Arról, hogy ez a stílus mi mindent rejt magában, kicsit hosszú lenne beszélni. Manapság etnónak becéznek minden olyan irányzatot - nemcsak a dzsesszben -, ami önálló népzenei ízt visz bele egy adott zenei stílusba, műfajba. Ha Tavitian etnót játszik, akkor azt kell mondanom, hogy ebben nem csak örmény származására utaló nyomok vannak, még csak nem is Kárpát-medencei vagy balkáni folklór, hanem inkább valami ősibb, ami közös indo-európai gyökerekig nyúlik vissza. Erik Satie aforisztikus és ironikus zenéje iránti vonzalma is érthető, hiszen vonásaikban van valami közös. A műsor első felében Satie két darabjára is improvizált. Sokoldalúsága saját műveiben bontakozott ki igazán. Az Old Balkan Rhapsody (Régi Balkán-rapszódia) egy dobrudzsai geanpara, egy örmény szerelmes dal és egy esőről szóló népdal, a Good Night Irene egyedi előadása keringő verzióban egy keleti tánc és a Kájoni-kódex két közismert dallamának feldolgozása. Változatosságuk ellenére mindvégig azt az érzést sugallták, hogy folyton valami nagyon ismert, talán már velünk született vagy a tudatalattinkban hordozott dallamokat hallunk. Tavitian olyan egyszerűen jut el akár egyetlen darabon belül is a népdaltól a szvingig, a rock and rolltól a bluesig, hogy mindössze egy aprócska hangot vagy ritmusformulát változtat meg, ezzel is jelezve, hogy korunk rengeteg zenei stílusának valami ősi közös gyökere van. Nos, ez az amit hihetetlenül jól kiaknáz. Nem csinál abból sem gondot, hogy megszakítás nélkül váltogassa, vagy netalán ötvözze a spontán duruzsoló mormogást a furulyázással és a zongorázással, majd énekléssel, ez mind hozzátartozik egyéniségéhez és ahhoz az elgondoláshoz, hogy a lélekben élő zenét bármilyen eszközzel ki lehet fejzni. Az est végén még Iosif Ivanovici egyik keringőjére improvizált, valamint a nagy sikerre való tekintettel két ismert sztenderde is, a Szentek mennybemenetelére és Take Five-ra. Tavitian sikere talán abban rejlik, hogy játéka őszintén spontán, közvetlenségével és sokszor szándékosan banalizált közérthetőségével a legkülönfélébb embereket is képes zenei gondolkodásra és felismerésekre késztetni.