A Sebes-Körös völgyében található Magyarkakucsot nem könnyű megtalálni annak, aki nem ismerős a környéken. Az Élesdtől nem messze elterülő faluba több útvonalon is el lehet jutni, így az utca embere akarata ellenére is félrevezetheti az arrafelé nem ismerős gépkocsivezetőt. Ezért nem csoda, hogy miután Élesden félórát keringtünk a Kakucs felé vezető letérőt keresve, végül a lehető legrosszabb úton indultunk a kis település felé. A gépkocsipróbáló földútról nagy nehezen sikerült kijutni a műútra, és többszöri kérdezősködés után meg tudtuk értetni magunkat a környékbeli román települések lakóval: mi a magyar települést keressük, mert mint kiderült, két, szinte azonos nevű településről van szó. S feltételezéseink ellenére az Árpád-kori Magyarkakucs, Bihar megye egyik legrégebbi települése a sors iróniája folytán a Cacuciu Nou román nevet kapta. Végül egy jóindulatú fiatalember irányított útba, aki rájött, hogy a magyar helységet, szóhasználata szerint Cacuciu Ungurescet keressük. Megérkeztünkkor már javában tartott az istentisztelet, azok a részvevők, akik nem fértek be a zsúfolásig megtelt Árpád-kori műemléktemplomba, a kertjében hallgatták a prédikációt. Fazakas László margittai lelkipásztor igehirdetésében az első és második világháborúban elesett katonák hősiességére hívta fel a figyelmet, mondanivalója érzékeltetésére korabeli versekből, katonadalokból idézett. Az istentiszteletet a templomkertben felállított emlékmű avatása, megkoszorúzása követte, a kis templomot elhagyva a vendégek és helybéliek az árnyékos udvaron foglaltak helyet. Barabás Imre főgondnok, Szászfalva alpolgármestere köszöntőjében elmondta: ez a nap az emlékezés napja, amikor közösen fejet hajtunk a magyarkakucsi honvédek előtt, akik a hazáért áldozták életüket. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy ezt az alkalmat nemcsak az emlékműavatás teszi ünneppé, hiszen az esemény egyben falutalálkozó, amikor a településről elszármazottak és mindazok, akiket valami a faluhoz köt, visszatérnek és együtt vannak, közösen ünnepelnek. „Az egymásra találás öröme hassa át együttlétünket” – fogalmazott. Beszédében a mostani alkalom előzményeire is felhívta a figyelmet: az első falunapot 2003-ban tartották, ekkor merült fel az emlékműállítás gondolata is. Elhatározták, hogy a templomkertben emlékhelyet alakítanak ki a két világháborúban elesett kakucsi honvédek számára. A terv egy év múlva meg is valósult, hiszen a kakucsiak és a faluból elszármazottak nem sajnálták az anyagi áldozatot ahhoz, hogy illően emlékezzenek halottaikra. „Az emlékmű itt áll a templomkert közepén, tekintsünk fel rá, őrizzük és óvjuk, helyezzünk virágot talapzatára” – indítványozta Barabás. Ugyanakkor arra ösztökélte a jelenlévőket, hogy új célokat tűzzenek maguk elé, amelyek révén derűsebbé válhat a jövő. Szalai István, a magyarországi testvértelepülés, a Pest megyei Kakucs község polgármestere a falu szépségéről, lakóinak vendégszeretetéről beszélt. Mint elmondotta, alföldiként nagyon megérintették a környező dombok, a helybéliek szívessége, az általuk használt szóvirágok, melyeket már csak itt hallani. Ugyanakkor megköszönte, hogy jelen lehetnek az ünnepségen. Hiszen – mint mondotta – az emlékezés bensőséges, családias ünnep, amelyre csak testvért, barátot szokás meghívni. Az a tény, hogy jelen lehetnek az ünnepségen, arra enged következtetni, hogy ehhez a családhoz tartoznak, s az itteni hősökben saját halottaikra ismernek – vonta le a következtetést. Lugosi Mihály élesdi lelkipásztor igehirdetésében kifejtette: úgy kellene nézni erre a kis kétszáz lelkes református közösségre, hogy itt sokkal nagyobb az élniakarás, tenniakarás, mint a nagyobb, többségében magyar lakta településeken. Ez 150 évvel ezelőtt is ugyanilyen erős volt, csakhogy akkor évente 11 gyerek született a faluban, ma pedig alig van gyermekáldás. „Nemcsak azokra emlékezünk, akik jeltelen sírokban nyugszanak, hanem egyben azokra is, akiknek ha gyerekeik, unokáik megszülettek volna, kétszer nagyobb lenne ez a közösség” – fogalmazott a lelkész. Az emlékmű leleplezése és megáldása után a jelenlévők elhelyezték koszorúikat a talapzaton. Ezt a jelen lévő lelkészek és világi meghívottak beszédei követték. Busca Szilágyi Gyöngyi helybéli lelkipásztor arra hívta fel a figyelmet, hogy bár az emlékművön nincsenek nevek – csupán a következő felirat áll: „Őseink és mindazok emlékére, akik életüket áldozták a hazáért és a szabadságért” –, hősiességük nem hagyta őket a névtelenség homályában. Boros József révi lelkész is erre a gondolatra építette mondanivalóját: nem személyekre, hanem magára a hősiességre, önfeláldozásra emlékezünk. Ştefan Gheorghe helybéli ortodox pap szerint a templomkert, ahol az emlékmű áll, egy megjelölt pont. Amellett, hogy a háború szomorúságát és fájdalmát juttatja eszünkbe, egyben a múltra és a jövőre is megtanít. Cseke Attila, a megyei RMDSZ-szervezet ügyvezető alelnöke, nagyváradi tanácsos saját, a faluval kapcsolatos élményéről számolt be. Kifejtette: ritkán adódik alkalma, hogy ennyire összetartó közösséggel találkozzon. Hasas János révi RMDSZ-elnök, megyei tanácsos kislányával, Hasas Rékával együtt a háború borzalmaira, az elesett katonák hősiességére emlékeztette a hallgatóságot. Aniszi Kálmán író, nyugalmazott egyetemi tanár, Magyarkakucs jeles szülötte a falu múltjára hívta fel a jelenlévők figyelmét. Az Árpád-kori települést 1205–1435 között a Gutkeled nemzetség birtokaként említik, első lakosai a váradi püspökség zsellérei lehettek. Temploma eredendően kápolna volt, amely 1241-ben, a tatárjárás idején már állt. Még Szent István törvénye alapján épült, mikor az országalapító király elrendelte, minden tíz falu építsen egy templomot. A környékbeli települések első keresztényei a magyarkakucsi templomba jártak igét hallgatni. A falu lakosságának növekedésével a 18. század második felében kibővítették egy hajóval, majd a 19. század elején kőtornyot ragasztottak hozzá. „Számunkra ez a hely szent. Soha nem tagadhatjuk meg, honnan jöttünk, mert enélkül nincs jövőnk, mint ahogy gyökér nélkül nincsenek fák” – fogalmazott Aniszi Kálmán. A hősökre emlékezve elmondta: „Valljuk, hűségesek maradunk irántuk és az ügy iránt, amelyért életüket áldozták”. Ugyanakkor szomorúan emlékeztetett, hogy ennek a nagy múltú falunak több mint tíz éve nincs magyar iskolája, hogy alig van gyermekáldás: meg vannak számláva a napjai, évei. Ennek elkerülése végett arra ösztönözte a helybélieket és az egyház képviselőit: fogjanak össze a település megmaradása érdekében. A tanulságos emlékbeszéd után Kiss Török Ildikó és Varga Vilmos, a váradi Kiss Stúdió művészei, valamint Meleg Vilmos, a Nagyváradi Állami Magyar Színház igazgatója szavalattal tisztelgett a hősök emléke előtt s fokozta az alkalom ünnepélyességét. A váradi színművészek Ady Endre és Wass Albert költeményeit tolmácsolták a lelkes közönségnek. Az emlékbeszédek végeztével a részvevők a lelkészi hivatal udvarára vonultak, ahol szeretetvendégség várta őket. Délután kulturális műsorral szórakoztatták az egybegyűlteket, a magyarországi testvértelepülés, Kakucs néptánctársulata lépett fel.