Az ima sem segített Szőllősi kertünkből gyönyörű kilátás nyílt a városra, főleg a velencei részre. Apám a fák védelmében az utolsó pillanatig kinn tartózkodott, majd ő is behúzódott a bunkerbe. Nagynéném mondani kezdte a Miatyánkot, mi, gyermekek sírással küszködve csatlakoztunk hozzá, miközben remegett a föld, és addig soha nem hallott sivítás, dübörgés, zúgás hallatszott. Négy család és féltucatnyi gyermek megkönnyebbüléssel jött fel a légiriadó lefújása után a kertbe. Ijesztő látvány tárult elénk, mivel a lassan leszállú porfelhőben megváltozott a városkép, hiányzott a velencei állomásépület fele. Hiteles krónikája az eseménynek Lestyán Endre plébános és teológiai tanár feljegyzése a bazilika Historia domusából: „Szeptember 6., szerda. Reggel 8 órakor a székesegyházban Te Deum volt a felszabadulás és a magyar hadsereg bevonulásának évfordulóján. De amitől féltünk és aggódtunk, bekövetkezett. Úgy tíz óra körül légiriadót jeleztek a szirénák, és csakhamar az ünnepi hangulat és öröm rettenetes szomorúságra és pusztulásra változott. Rémes bombázás hullott a városra. A nagyállomás volt a célpont, de az állomási épület ép maradt, azonban a fűtőház fele megsemmisült 13 halottal, az Árpád vezér utat szőnyegbombázással a szó szoros értelmében megsemmisítették. Körülbelül az Árpád vezér úti villamosvégállomásig mindkét oldalon elpusztult minden, óriási bombatölcsérek keletkeztek. Tönkrement a református imaház és paplak és a most épülő református iskola, a Pray György utcai nagypréposti házat is bomba érte, a ház felét lerombolta, de az erős pince boltozatát nem törte át, az ott levő óvóhelyen levők megmenekedtek, de annál szomorúbb sorsa lett a régi szemináriumban, a szociális testvérek házában levő óvóhelynek; a fal mellé esett bomba ráborította a falat az óvóhely egy részére, rászakadt az emelet is, és így 18 halott maradt az óvóhelyen. A szociális testvérek a mellette levő pinceszakaszban megmenekültek. Mind a nagypréposti házat, mind a szociális testvérek házának kertjét a sűrűn hulló bombák hatalmas mély tölcsérekkel teljesen tönkretették. Hasonló pusztulás történt a Hajótértől lefelé a Kolozsvári utcán a velencei vasúti állomásig. Itt is a szörnyű szőnyegbombázás romhalmazzá változtatta a főleg kisemberek házait. Igen sokat szenvedett a Gillányi út is. A székesegyházban a rettenetes légnyomás a hajó nagy ablakait törte össze, megsérült a szentélyben Szent László és Szent Erzsébet üdvképe is. A Szent József telepi kultúrház és óvoda kisebb sérüléssel és ablakkárral úszta meg a szörnyű bombázást.”

Várták a halált Másik hiteles krónika a váradvelencei római katolikus Historia domusban olvasható, Zitzmann Ferenc plébános leírása: „Várad történetében örökké emlékezetes a szeptember 6. délelőtt 9 órai légiveszély-riadó. Rövid félóra alatt vége mindennek. Valami balsejtelemmel jöttünk fel az óvóhelyről, magunk sem akartuk elhinni, hogy ezzel már befejeződött. Közben megérkezett a posta. A püspöki leirat széles körű felhatalmazásokat ad a közelgő rendkívüli és bekövetkezhető események alatt. Még egészen el sem olvashattuk a leiratot, a szirénák máris újból a pincébe kergetnek. Isten nevében s az ő szent akaratában megnyugodva megyünk le a föld alá. Az engesztelő rózsafüzért el sem mondtuk, s egyszer csak az őrs, Vlagyovits káplán jelenti, hogy jönnek a gépmadarak! Alig egy-két perc, és iszonyatos zúgás közepette szólalnak meg a bombák. Hasra feküdve, lélekben inkább a másik, mint ezen a világon, várjuk az Isten hívó szavát. A nagy légnyomás felszakítja a pince ajtaját s a repeszdarabok helyszíni közvetítést rendeznek. Zúgás, morajlás, süvítés, csattanás – most veszem észre, hogy mily szegény a szótár –, és azt vártuk, amit nem vártunk, a halált. A támadás elmúltával, mely fél 11-től 11 óráig tartott, káplánommal azonnal felrohantunk, s kimenve az utcára a Mátyás király út vasút felé vezető részét valóságos viharfelhőben találtuk. És és föld összeolvadt a nagy füstfelhőben. Lassan-lassan kibontakozott a gyász – földig lerombolt házak, jajgató, véres tagú sebesültek, a romok alól, bedűlt óvóhelyek mélyéről felsíró, életért könyörgő halálraítéltek... Két irányba mentünk, hogy ellássuk a gyász sebesültjeit. Az emberi fantázia gyenge, a szó vérszegény, hogy leírni tudjuk, amit láttunk, hallottunk és tapasztaltunk. Az első bomba a plébániától kb. 100-150 méterre fekvő szeszgyárra esett. Ettől kezdve aztán felfelé valósággal szántott a bombazápor. Ennek mélysége a Velenceparttól a Ráday Gedeon úton végig tartott, hosszúsága a Czinka Panna utcában, a cigány telepen ért véget. Legtöbbet a Velencepart és a Hajótér szenvedett. A járványkórház udvari része teljesen eltűnt, a velencei állomás fele leszakadt. Állandóan folytak a mentési munkálatok, mi is beláttuk, hogy csákánnyal kell dolgoznunk... Borzasztó látvány volt egész családokat halva látni. Szívet tépő volt a feleség és gyermekek elnémult élete felett siránkozó hozzátartozókat nézni... A plébánia, iskola, zárda és kultúrház is sértetlenül maradt, ha az ablakok be is törtek, meg a falak itt-ott megsérültek. Úgy nézett ki ez a szegény Velence, mint egy nagy ravatal...”

Közlik az elhunytak névsorát

Másnap, szeptember 7-én az Új Nagyvárad beszámol a tragikus nap eseményeiről. E szerint minden külső ünneplés nélkül a templomokban tartott hálaadó istentiszteleteken emlékeztek meg 1944. szeptember 6-ról. Alig fejeződtek be a kora reggeli órákban tartott istentiszteletek, kevéssel fél tíz előtt felbúgtak a szirénák s a lakosság az óvóhelyekre vonult. Rövidesen hallatszott az ellenséges gépek zúgása. Negyven perc múlva feloldották a riadót, ám fél 11 előtt ismát felbúgtak a szirénák. Több mint száz gép repült a város felé, azok egy ideig köröztek, majd a város három részén szőnyegbombázást hajtottak végre. A támadás mintegy tíz percig tartott, a riadót 12 óra után néhány perccel fújták le. A mentési munkálatok azonnal megkezdődtek. A városházán fogadták a kárbejelentéseket és gondoskodtak a kibombázottak elhelyezéséről, valamint már a bombázás napján három népkonyhát állítottak fel. Az áldozatokat a város saját halottainak tekintette és gondoskodott a temetésükről. A közös elhantolásra szombaton, szeptember 9-én került sor a késő délutáni órákban. A légitámadások gyakori volta és a fenyegető front miatt a szertartás rövid lett, gyászbeszédet egyedül a polgármester mondott. Akkor még senki nem tudta, csak tartott tőle, de már három hét múlva a szovjet csapatok rövid időre elfoglalták a város mintegy felét a Körös bal partján, míg október 12-én véglegesen bevonultak a Vörös Hadsereg, majd nyomában a román királyi had. Így a Rulikowszky temetőben levő tömegsírba már egyszerű egyházi szertartás és Gyapay László beszéde, valamint a postászenekar által játszott Himnusz és Szózat hangjai mellett helyezik örök nyughelyre az áldozatokat Szent Mihály havának kilencedik napján.

A lapok folyamatosan közlik az elhunytak névsorát, a sírkertekbe naponta temetnek, hiszen sok áldozatot a család helyez végső nyugalomra. A romok eltakarítása után még akadnak áldozatokra, így az utolsó személyeket bizony szeptember 14-én hantolják csak el.

Szívszorító az egyházi anyakönyveket megtekinteni, hiszen egész családok pusztultak el: Nagy Ferenc 49 éves gépész és 48 éves felesége; Nagy Károly 23 éves szigorló orvos és testvére, a 19 éves Éva Velencén; a 22 éves Ramocsán Teréz és 19 éves húga, Gizella; Szabó József és felesége ötéves Ida unokájukkal; a 22 éves Szilágyi József és felesége; a 48 éves Nagy István kereskedő és felesége szintén Velencén. A nagyállomás környékén veszíti életét Csáti Lajos 32 éves MÁV-fűtő és három gyermeke, a tízéves Ilona, a hatéves Lajos és a hároméves Kató. Gazsi Júlia 22 éves villamos kalauznő szolgálati helyén vesztette életét, akárcsak a velencei állomáson dolgozó távirdásznő, a 23 esztendős Kerekes Etelka.

„Olyanná lőn, mint az özvegyasszony”

Az Új Nagyvárad szeptember 12-én közli Szabó Lajos réti lelkipásztor cikkét: „Református kis templomunk, most épült iskolánk, kultúrházunk, parókiánk a szeptember 6-i gonosz támadás áldozata lett. Néhány perc alatt mindent elvesztettünk. Közel húsz esztendőnek áldozatos munkája semmisült meg. A romok mellett ártatlanul legyilkolt asszonyok, gyermekek... Istentiszteleteinket egyelőre a Dobó Katica polgári leányiskola tantermében tartjuk minden vasárnap reggel 8 órakor... Istentiszteleteket tartunk továbbá az Élő-telepen, a tüdőszanatóriumban és a hegyen. Mindent elkövetünk, hogy a belmissziói alakulataink – énekkar, nőszövetség, ifjúsági munka is otthonra találjon. A polgármester úr gyors intézkedése folytán lelkészi hivatalunk máris otthonra talált a Hitler u. 59. alatt, itt lesz a lakásom is. Az ifjúsági bibliaórákat ebben a helyiségben tartjuk meg minden pénteken este... Félre tehát minden kishitűséggel! Meglássátok, az Isten megsegít bennünket!”

A Református Híradó szeptember 23-i számában Jeremiás siralmait idézi – „Jaj, de árván ül a nagy népű város! Olyanná lőn, mint az özvegyasszony” –,majd ekképpen foyltatja: „Egyházrészeink közül a két legfiatalabb, Velence és Rét esett áldozatul. Réti imaházunk telkén egy négyzetméternyi sem maradt sértetlenül, a bombák elsöpörték az 1928-ban épült imaházunkat és az épülőfélben, már fedél alatt levő új elemi iskolánkat. Dr. Szabó Lajos lelkipásztor – családja Biharon lévén –, valamint az egyházfi közeli óvóhelyen élték ét a támadást, s Isten jóvoltából életben maradtak. Velencén az 1921-ben épített imaházunknak csak az ablakai zúzódtak be, de lelkészlakásunk a körülte aláhulló bombák hatása következtében összahasadozott, Kiss Károly lelkipásztor és családja az épület megrongálódott pincéjében Isten különös kegyelméből maradt életben. A veszedelem óráinak múltával megindult a mentés munkája, az áldozatok felkeresése, a sebesültek gondozása, a halottak számbavétele, a megrendült lelkek vigasztalása, erősítése. Majd napokon át a halottak temetése. A város által szemtember 9-én délután rendezett közös temetéskor a református áldozatok felett Csernák Béla lelkész hirdette a feltámadás evangéliumát.” Az áldozatok számát illetően Lestyán Endre említi, hogy 160 a polgári és 20 a német és magyar hadsereg vesztesége. Utóbbiak Velencén estek áldozatul, hiszen éppen ott tartózkodott egy vöröskeresztes jelet hordozó kórházvonat. A magyar egyházak anyakönyvéből az áldozatok száma a következő: Velence – római katolikus 32, református 18; Olaszi – református 19, katolikus 2; római katolikus székesegyház – 7; Rét – 6 református; Újváros – 1 katolikus, 1 református, 2 evangélikus. Összesen 88 áldozat. Az újságokban közzétett listákból kiderül, hogy magas a román nemzetiségűek száma is, valamint bizonyára voltak idegenből származó elhalálozottak is. Mindannyian egy tragikus kor ártatlan, vétlen, szerencsétlen áldozatai., akiknek az emléke egyre halványulóban.