Szinte hihetetlen az a tény, hogy egy pár év alatt mennyit változik a világ, igaz már megszokhattuk volna, mert a történelem sokszor bebizonyította. A Trianoni események is „egyik napról a másikra” megváltoztatta szüleim életét, és így az enyémet is. A második világháború, amikor újra Magyarország lett az én hazám, (hivatalosan is) akkor is szinte pár pillanat alatt lett ez így. Amilyen hamar jött, olyan hamar múlt is el, és már az iskolát Romániában, kezdtem. Pedig egy helyben, Kolozsvárott éltem. És mégis mennyi minden történt velem. Utána nemsokára jött a magyarok „büntetése” az a kommunista rendszer, amely el akarta tüntetni őket, értékeiket, kultúrájukat, úgy, hogy az akkori magyar kormány, és Kádár János kijelentették, hogy mi magyarul beszélő románok vagyunk. De előtte van még 1956 októbere, amikor mi itt Erdélyben titkon reménykedtünk a szabadságban, „Magyarország feltámadásában”. Közben szép lassan teltek az idők, mi fogytunk, napról napra kevesebben maradtunk meg szülőföldünkön, otthonunkban. Közben sírtunk is eleget, mert családtagunkat, ki pap volt elvitték és csak a gyűrűjét, küldték vissza. Állítólag a vád az volt, hogy a nemzetállam szuverenitását sértette prédikációival. Amikor már majdnem családom is feladta a küzdelmet az otthonmaradásért megint jött egy kis remény, 1989, szabadságunk és magyarságunk erőre-kapása. Mikor hallottuk a rádióban, láttuk a televízióban, hogy Németország újra egyesül, és a retteget vörös hatalom utolsó perceit éli, jogosan volt reményünk, újra az otthonmaradásra, és várni. Ma is várunk…

Jöttek új remények, és elszálltak a régiek, lassan megöregedtem, és ha jól megnézem életem során hiába változott a világ, hiába éltem át a háborút gyerekfejjel, a kommunizmust. Mint ember, és most a nagy demokráciát, mégsem vagyok szabad, mégsem élhetek ott, ahol az őseim is éltek, mint örökös, mert itt HAZÁTLANNAK titulálnak az olyanok, akik 5, 10 esetleg 15 éve jöttek, kitudja honnan a kárpátokon túli világból. És most a kettős állampolgárság a téma, hogy jogos e vagy nem, hogy megérdemeljük e vagy mégsem, hát Istenem, ilyenről is kell vitázni? Ne haragudjanak, de ez szégyen, szégyen az, hogy maguk semmibe se veszik a magyarságot, szégyen az, hogy maguk csak sajátmagúkkal törődnek, szégyen, az hogy így beszélnek rólunk. Persze tisztelet a kivételnek.

Nem a mi hibánk az, hogy nem Magyarországnak adjuk adóinkat, hogy nem ott szavazunk, és hogy kellőképen nem tudjuk megvédeni itteni kultúránkat, értékeinket.

Szükségünk van a hazai támogatásokra, biztatásokra, a státusztörvényre, és a kettős állampolgárságra. Hogy miért, mert ezek adják a reményt, a megmaradást, és egy kicsi szabadságérzetet.

Köszönöm.

Dr. Hermecz Kálmán