A martalócokat a bosszú, a revans,  a most majd megmutatjuk hajtotta, de az emberi aljasság is közrejátszott cselekedetükben, mert a gyújtogatás, rablás, gyermekeken és asszonyokon való erőszakoskodás nem része a szabályos hadviselésnek. Mondják: környékbeli román irigyeik uszították rá a fegyvereseket a békés gyantai magyarokra, mi több, ma is él Tenkén egyike azoknak, akik a gyilkosok sortüzét vezényelte... Hatvan év múltán viszont nem az így-úgy behegedt sebek felszakítása, a sérelmek vádló felhánytorgatása, az egykori történések naturalisztikus felidézése az időszerű, hanem az emlékezés az elpusztultakra, a főhajtás a mártírok előtt, a kitartók megtisztelése, a túlélők és utódok összegyűjtése, valamint a megbékélés útjainak keresése. E célból gyűjtötte egybe szombaton a gyantaiakat – helyben maradottakat és elszármazottakat – a református egyházközség lelkésze és presbitériuma, és látta vendégül a testvérgyülekezetek küldötteit, kórusaiat, felavatva egyben a vérzivataros idők áldozatainak emlékművét.

Szinte szűknek bizonyult a templom, ám maguk a gyantaiak ma már nem is tudnák megtölteni az impozáns istenházát. Elöregedett, lakosságában megfogyatkozott, elszegényedett a mára valóban siralmas szórványhelyzetbe került település: félórát is autóznia kell nyugati vagy délkeleti irányba a Körös mentén egy gyantainak ahhoz, hogy magyar szót hallhasson Tenkén vagy Belényesújlakon. És hát ez utóbbi két község sem fellegvára ma már a magyarságnak...

Szomorú, esős őszi időben került sor a szombati megemlékező ünnepségre, s bizony tengelytörő, aszfaltját vedlett, iszonyúan gödrös bekötőúton kellett beereszkedniük a megyei útról Gyantára a Pusztahollód vagy Tenke felől érkezőknek. Nagy és kisbuszokkal jöttek a bihari egyházmegye ez alkalommal megtartott kórustalálkozójára a bejelentkezett énekkarok, rengeteg személyautó sorakozott fel a falu utcáin, több száz ember érkezett közelebbről és távolabbról – még a Dunántúlról is –, és kellő érdeklődést mutatott a média is. Ezekben a napokban Gyanta sokat szerepelt és fog még szerepelni a sajtóban, mert a hallgatás fala és felejtés morbusa ellen emlékoszlopot emelt a település, szépet, elegánsat, impozánsat, mértéktartót, és mert felemelő, lelket erősítő és szívet melengető felseregléssel demonstrálta: szabad még magyarul sírni a Kárpátok alatt, de szabad örvendezni is.

Tőkés László püspök ünnepi igehirdetésének sarokszavai voltak ezen alkalommal a vigasztalás és megbékélés éppúgy, mint az életigenlés és az önvédelem. A házigazda parókus lelkész, Soós József Tamás áradó szeretettel és az összefogás példázatával fogadta a vendégeket, a kórusok kitettek magukért a nekik jutott rövid idő alatt is, a meghívottak – megyei RMDSZ-politikusok és a község, Kápolna önkormányzatának román vezetői – türelmes kitartással demonstrálták az együttlétet és egymásrautaltságot, a falu apraja-nagyja pedig készséggel szolgálta a nagy eseményt, amire emberemlékezet óta nem volt példa. S bár az eső szűnni nem akart, az emlékoszlop avatására nagy méltósággal sorakozott fel a templom tövében a lelkészek és világi tisztelgők kara, hogy emlékezzen, emlékeztessen és áldást kérjen az elődökre és utódokra egyaránt. A különösebb ceremóniától mentes, bensőséges koszorúzás után beszélgetéssel és szeretetvendégséggel ért véget a gyantai ünnepség, amelynek nagy tanulsága: az Isten háta megetti helyek csak a térképen léteznek valójában, a hívő, bizakodó, egymást segítő és egymásra figyelő lelkekben aligha.