Megnyitó beszédében Tőkés László kifejtette: egyetért azokkal, akik szerint a zsidóság egy részének elpusztítása szerves része a magyar történelemnek. Hosszú ideig hallgatás sújtotta a holokausztot. A püspök idézte Eli Wieselt, miszerint: a hallgatás mindig a hóhért bátorítja, sohasem az áldozatot. A holokauszt 60. évfordulója megfelelő alkalom arra, hogy egyetemes üggyé váljék. Ahogyan Babits mondta: „Nem a feledésben, hanem az emlékezésben van a gyógyulás”. A múlttal való szembenézés körébe beletartozik a holokauszt rettenetével való szembenézés, akárcsak a kommunizmus áldozataira való emlékezés. A másokat sújtó becsmérlésre nekünk, magyaroknak még inkább érzékenyebbnek kell lennünk. Sorsközösség alapján fontos az emberek közötti szolidaritás, a kiszolgáltatottak, elnyomottak iránti együttérzés – hangsúlyozta a püspök.

Koppelmann Félix, a Nagyváradi Zsidó Hitközség elnöke szólt a múlt századi antiszemitizmusról. Némelyek kisebbíteni próbálják a borzalmakat. Ám a tényeket, a történteket be kell ismerni, nem szabad feledni. A halottakra, a holokauszt áldozataira való emlékezés soha nem érhet véget. Egyetlen ember elpusztítása – egy egész világ megsemmisítése. Egy háborúval nem lehet nyerni semmit, de nagyon sokat lehet veszíteni. A holokauszt fegyvertelen, védtelen emberek meggyilkolását jelenti. Zsidók voltak – ez volt egyetlen „bűnük”.

Halmos Sándor, a Debreceni Zsidó Hitközség elnöke a magyar zsidóság holokauszt utáni helyzetéről szóló előadásában kifejtette: a zsidóság történelme áldozatok történelme. Föl kell fedni a zsidókérdés valódi gyökerét. Jobb az őszinteség, hiszen az elfojtás tovább ronthat a helyzeten. Van, aki úgy véli, a Magyarországon maradt zsidók beolvadtak a magyarságba. Mások szerint asszimilációról szó sincs. Az igazság valahol a kettő között található. Halmos megállapította: ha létezik antiszemitizmus, akkor valamiféle sorsközösség is létezik. A holokauszt a történelemkönyvekben még mindig nem kap megfelelő helyet. A nem zsidóknak a zsidókról kialakított képe sok ismeretet nélkülöz. Az antiszemitizmus társadalompatológiai jelenség, társadalomlélektani zavar is egyben. Elméleti feltételei: heterogén társadalom válságos időszakban, erkölcsi normák fellazulása, identitászavar, egyebek. Elhangzott: minél nagyobb a nacionalizmus, annál nagyobb az antiszemitizmus. Magyarországon rontotta a helyzetet a háború utáni vezetés. Az antiszemitizmust felhasználták politikai feszültségek levezetésére. A társadalomtudományban nem tudják felmérni az antiszemitizmus nagyságát, ami amúgy lehet spontán, értelmiségi és politikai. De mindenképpen a demokrácia ellen irányul. Halmos szerint kizárólag a tolerancia, az empátia a megoldás. Aki akarja, lehessen vállaltan zsidó. Aki asszimilálódni akar, tehesse. Minden zsidó embernek el kell döntenie, mit kezd zsidóságával. Másfelől meg kell szüntetni a téma tabu jellegét. Lényeges, hogy az emberek ne csak tiszteljék a sokféleséget, hanem értékeket is lássanak benne.

Csirák Csaba, a Szatmárnémeti Szentgyörgyi Albert Társaság elnöke a szatmárnémeti zsidók sorsáról beszélt. Szatmárnémetiben 1944-ben a legsűrűbben lakott részen volt a gettó. Az egészségügyi ellátást a legjobb zsidó szakorvosok végezték. Közel 19 ezer Szatmár megyei zsidót hurcoltak ide, csupán Szatmárnémetiből 13 ezret. Még 1,6 négyzetméternyi hely sem jutott egy embernek. Sokan a szabad ég alatt maradtak. Kínzó volt a bizonytalanság. 1944. május 18-án kidobolták a másnapi deportálásra összegyűjtendők névsorát. A deportálás kilenc nap alatt történt meg: 18 863 foglyot szállítottak el. Egy vagonba mintegy 80 embert zsúfoltak be. A felügyelet nélkül maradt zsidó otthonokban meindult a szabadrablás.

Indig Ottó irodalomtörténész, a Nagyváradi Ady Társaság elnöke váradi írók témába vágó műveiről beszélt. Várad történelmi múltja a kiegyezéstől számítva összekapcsolódik a zsidóságéval. Az 1867-es népszámlálás adatai szerint Váradon 28 ezer lakosból több mint nyolcezer volt zsidó. A virágzás esztendei következtek, s a hatalmas iramú fejlődést a város zsidó polgárai nagymértékben segítették. 1901-ben 47 ezerből 12 ezer lakos volt izraelita, a közösség mozgatóereje jelentőssé vált. Várad a magyar vidék első városává a tehetős, áldozatvállaló zsidóknak is köszönhetően lett a századforduló után. A város irodalmi hírnevét megalapozó holnaposok között is voltak zsidó értelmiségiek. De a deportálás tragédiája itt sem maradt el. Alig néhány százan tértek vissza a haláltáborokból. Közöttük volt egy orvos, Nyiszli Miklós, aki megírta a rendkívül fájdalmas, szinte hihetetlen és elfogadhatatlan valóságot. Simon Magda váradi újságíró 1967-ben megjelent könyvének dokumentumértéke teljes és meghatározó, végigkíséri a váradi zsidók tragikus útját. Mózes Teréz Bevérzett kőtáblák című 1993-es könyve a múltat rendkívüli pontossággal bemutató alkotás. Következő munkája, a Váradi zsidók reális kép arról, mit veszített e város a zsidóság pusztulásával. Indig Ottó megfogalmazásában: „A váradi zsidóság elhurcolásával a Holnap városából a Tegnap városa lett.” Amihez persze a háború utáni kommunista hatalomátvétel is jócskán hozzájárult.