Egy gonddal kevesebb

Közel négy hónapja egy németországi úriember három nagyváradi gőzmozdonnyal lepte meg a családját. A járműveket Kolozsváron újították fel, majd stílszerűen sínen hagyták el az országot...

Hochhauser Rudolf Ottó muzeológus tudomása szerint a Biharpüspökit Nagyváraddal összekötő út melletti mozdonyparkban pár éve még több mint 40 gőzdmozdony vesztegelt, aztán 1998 táján nyomuk veszett. Úgy hírlik: Aranyosgyéresen, Resicabányán, illetve Galacon olvasztották be őket. „Kérdem én, kinek állt érdekében a járművek megsemmisítése?” – értetlenkedett a Körösvidéki Múzeum munkatársa. Egyébként 1989 után a Román Vasúttársaság összesen hetvenkét régi járművet bocsátott áruba, ezek zöme külföldre került. Ennek a bizonyára jövedelmező üzletnek van egy pozitív vetülete is, vélte Hochhauser, hisz ekként legalább megőrzik mások azt, amit mi képtelenek vagyunk. Hogy ezt alátámassza, a gépészmérnök a nagyváradi Miron Costin utcai malmot hozta szóba, amelyet egy olasz cég vásárolt meg.

Ebben természetesen még nincs is semmi különleges, csakhogy a vállalat restaurálni óhajtja az ingatlant. Ahhoz, hogy a taljánok gesztusát értékelni tudjuk, figyelembe kell vennünk azt, hogy a váradvelencei iparnegyed a 19. század végén kezdett kiépülni. Szerencsére ipartörténeti érték ott még mindig bőven akad.

Akárcsak gond. Jóllehet a Villamosművek felavatásának századik évfordulóját nagy csinadrattával ünnepelték meg a Körös-parti városban, 1997–1998-ban a létesítmény két tornyát is lebontották. Az üzem akkori vezetősége még a Villamosművek múltját feltáró monográfia megjelentetését is rossz szemmel nézte.

Csokoládé sörrel

A váradi sörgyárat 2001. február elsején délután negyed négy előtt pár perccel robbantotta fel a részvények tulajdonába jutott magánvállalkozó. Az állam 1999-ben szabadult meg a 30 milliárd lejjel adós létesítménytől. „Az igazság az, hogy rossz minőségű terméket állítottak elő, a konkurenseiknél mindenképp rosszabbat. Ráfizetéssel dolgoztak, literenként 380 lej volt a vesztességük. Az új tulajnak még a csokoládégyártás lehetősége is megfordult a fejében, terve azonban meghiúsult” – tájékoztatott Hochhauser.

Az első sörfőzdét Nagyváradon 1717-ben nyitotta meg a római katolikus egyház a vár közelében. Tíz évre rá újabb létesült, mégpedig a jelenlegi Lotus Market helyén. Ipari mennyiségben csak a 19. század derekától kezdték gyártani az italt, majd több krízist követően 1924-ben megjelent a piacon az osztrák Dräher. A cég kezdetben csak a helyi igényeket elégítette ki, később azonban Bukarestben is megvetette a lábát. Nagyváradi vagyonukat a befektetők az 1948-as államosításkor veszítették el.

Lebetonozták

Kutatásai során a gépészmérnök egy Rosenberg-féle mintakönyvre is rátalált, ami arra ösztökélte, hogy a benne fellelt adatokat leellenőrizendő, felkeresse az Azbociment névre átkeresztelt, egykoron velencei modelleket követő padló- és márványcsempét előállító hajdani cementárugyárat, illetve Várad – főként, de nem csak – szeccessziós épületeit, bérházait. A főutcán Hochhauser több ingatlanban is rábukkant a készítmények nyomaira, így például abban az épületben, ahol most a Foto Rapid bérel üzlethelyiséget, továbbá a Stern Palotában, az Orsolya-rendi nővérek templomában és az ortodox püspökségen, amely valamikor Rimanóczy Kálmán tulajdonát képezte; az utóbbiban – szerencsére – egy kis múzeumot is megnyitottak a pópák.

„A Park szállóban vagy felszedték a padlózatot, vagy ráhúztak egy újabb réteget. Megnézni, hogy mi is van ott tulajdonképpen, nem lehet, mert a hotel magánkézben van, a tulaj pedig vagy beenged, vagy nem. Egyszer megpróbáltam bejutni, de sajnos kudarcot vallottam. Valóságos kincsesbánya az az ingatlan: van ott mindenféle, kovácsoltvas kapuk meg egyéb értékek” – mesélte. A még létező anyagról egyfajta nyilvántartás is készült, a maradványok feltérképezését azonban korántsem kellene befejezni, hisz a mérnök felmérései alapján a keresett csempék nagy valószínűséggel másutt is megtalálhatók. A mintákat minden bizonnyal a Sonnenfeld-nyomdában dolgozó korabeli designerek, építészek, képzőművészek tervezték, ezért a szóban forgó mozaikok, mintás márványlapok viszonylag könnyen beazonosíthatók.

Minden relatív

Régiségeink megőrzéséről Romániában még nem gondoskodtak kellőképpen. A múzeum szakemberei annyit tehetnek, hogy észrevételeikről értesítik a megyei művelődési igazgatóságot, az igazgatóság pedig a szaktárcát, amely a maga során kivezényel a helyszínre egy bizottságot, leellenőrizendő: érdemes-e felvenni a listára a kiválasztott objektumot. Hogy ez az igyekezet mennyire látszólagos, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az európai gyakorlathoz képest Romániában csak egyetlen ipartörténeti múzeum létezik – Bukarestben. Németországban például harmincnál többre tehető az efféle intézmények száma, Budapesten önálló múzeum keretében tárolják a Dreher sörgyár régiségeit, de a magánkézben levő mezőkövesdi mezőgazdasági gépgyűjtemény is eléggé nevezetes.

„Bízom benne, hogy eljön az az idő, amikor a lakosság megérti majd a ránk hagyott örökség megóvásának fontosságát. E tekintetben még az elhagyatott gyárakat is ki lehetne használni, sőt, ezzel két dolgot oldanánk meg. Mert ha az ingatlanok önmagában nem is képeznek kulturális örökséget, muzeális értékük mindenképp van, akárcsak a bennük őrzött tárgyaknak” – hangsúlyozta Hochhauser.