Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Ma az erdélyi magyar ifjak nevében szeretnék szólni, elsősorban a magyar ifjakhoz. Teszem ezt azért, mert 1956-ra emlékezve, elsősorban a magyar ifjúságra emlékezünk: az egyetemistákra, a munkásokra, a gimnazistákra és mindenkire, aki szabadságharcunkat diadalra vitte, érette életét áldozta, vagy megszenvedte a kommunista megtorlás terrorját.

Soha ne feledjük el, 1956-ban a magyar szabadságharc diadalra jutott. Az orosz tankokkal már nem a forradalmat tiporták el, hanem egy szabadságát kivívott, védtelen, Európa és a nagyvilág által magára hagyott népre rohantak rá a barbár kommunista hordák. Európa pedig veszni hagyta azt a Magyarországot, amely évszázadokig bástyája volt Európának a tatár, török támadásokkal szemben. De Európa „háláját” nem 1956-ban mutatta meg, pontosabban nem csak akkor, hanem már Trianonban megtette ezt, amikor szétszabdalta Európa legnagyszerűbb természeti egységét, a Kárpát-medencei magyar hazát. Szétszabdalta, de a magyarok hitét, az egy nemzet, egy haza eszméjét nem tudta kiölni.

Pedig hányszor próbálkoztak ezzel csak a múlt században is. A kommunizmus magyarországi térhódítása is éppen ezt a nemzetgyilkos, a magyarságot megsemmisíteni kívánó akaratot volt hívatott képviselni.

Előbb nyakunkra ültették a hazaáruló Károlyi Mihályt és vörös Tanácsköztársaságát, majd a terrorista, gyilkos Kun (Kohn) Béla elv- és fajtestvéreit kellett elviselnie a magyar nemzetnek. Aztán jöttek a hódító szovjetek, akiket még ma is van képük egyeseknek „felszabadítóknak” nevezni. Jöttek a kommunizmus magyar zsarnokai. Azt mondtam magyar, pedig jól tudjuk, kik voltak azok, akiket esetleg csak magyar nyelvűnek lehetne nevezni. Olyan mélyre süllyedt ekkor Magyarország, ahonnan már nem is látszott a kiút. Nemzetünk legjavát küldték bitóra a kommunista pribékek. Lágerekbe, kényszermunkára hordták el a magyar ifjúságot. Mindenki háborús bűnös lett, aki nemzetét odaadással szolgálta. Elrabolták az emberek vagyonát, elrabolták egyházaink, közösségeink vagyonát. Olyan fertelmes diktatúrát vezettek be, amit már nem lehetett elviselni. Vörös rongyokba öltöztették a magyart.

És ekkor volt egy szikra, jött az újra történelmet formáló ifjúság, megrázta magát, és azt mondta: elég volt. Felfoghatatlan ez a hit, ez az őrült ragaszkodás a magyar nemzethez, az igazsághoz, a szabadsághoz. A pesti fiatalok fegyvert mertek fogni zsarnokainkra, az ezerszeres túlerőben lévő szovjet kommunizmusra. Ezt a hősi magatartást csakis a legnagyobb tisztelet és alázat hangján lehet említeni. Feltehetjük a kérdést, hogy az 1956-os vérrel pecsételt szent áldozatra egyáltalán méltóak vagyunk-e, mai magyarok? Méltóak vagyunk-e, ha eltűrjük azokat a kommunistákat, a kommunista szellemiséget tovább vivőket közöttünk, akikre Ők, a pesti srácok 1956-ban fegyvert fogtak.

Szégyen és gyalázat ránk, ha nem így emlékezünk a szabadságharcos magyarokra, ha mi kiszolgálói leszünk és vagyunk azoknak, akik ellen egykor ifjú elődeink fegyvert fogtak.

Vajon ma milyen jogon szónokolnak az egykori párttitkárok, kommunista ügynökök, pufajkás ÁVÓ-sok? És milyen jogon tűrjük el őket közöttünk?

Egy normális társadalomban a gyilkos nem hullajthatna keservesen kifacsart krokodilkönnyeket áldozatára emlékezve. A megbánás legcsekélyebb jele nélkül hogy lehet megállni szabadságharcosaink sírjai előtt?

De nem csak a gyilkosokat kell elviselnünk, de itt vannak közöttünk mindenfelé a gyilkos kommunizmus továbbéltetői. Itt vannak az ügynökök, a felebarátjukról jelentgetők, itt vannak a kommunista párt hű kiszolgálói és beszolgálói. Milyen társadalom ez? Milyen magyarság ez, ahol a gyilkos, az áruló, a besúgó is vezető helyekre kerülhet?

1956-ban Magyarország megmutatta a világnak, hogy a hit, az igazságba és erőnkbe vetett bizalom, az elszánt küzdés milyen óriási erő lehet. Magyarország forradalma volt az első nagy és győztes kommunistaellenes forradalom a világon. Az első ütést a szovjet kommunizmuson a magyar nemzet, a pesti srácok ütötték. Talán még ma sem tudjuk felmérni ennek a jelentőségét!

Szinte hihetetlen, hogy párezer elszánt fiatal pesti srác elavult puskákkal, benzines palackokkal, szembe mert szállni és szembe is tudott szállni a több ezres létszámú ÁVÓ-s banditákkal, a harckocsik tízezrével, a több milliós katonasággal rendelkező szovjet hadsereggel. Ezt a csodát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Amit a pesti srácok tettek, az szinte egyedülálló a történelemben. Hősi küzdelmük diadalra jutott, de a szovjet vezetés magyarországi csatlósai ebbe nem nyugodtak bele. Több ezer szovjet harckocsit hívtak Magyarországra, és ez ellen már emberi erővel lehetetlen volt védekezni. A fiatalok azonban még ekkor sem adták fel, voltak, akik még egy héttel a harckocsik budapesti bevonulása után is küzdöttek a szovjetekkel. De ez a küzdelem már nem csak reménytelen volt, hanem csakis a hősi halottak sorát gyarapíthatta.

Jöttek a barbár megtorlások. A hazájukért hősi küzdelemben harcolókat bitófára küldte az embertelem kommunizmus. A közel 25 ezer elítélt közül 400-at kivégeztek, 18 ezer polgárt internáltak különböző táborokba. De a legsúlyosabb veszteség az a 200 ezer magyar volt, akik elhagyták Magyarország területét.

A kommunizmus bűneit, embertelenségét nem lehet eleget hangsúlyozni. De nem elég csak hangsúlyozni, tudnunk kell, melyik oldalon állunk. A kommunista szellemiséget tovább éltetők oldalán, vagy a pesti srácok oldalán. Az egykori pufajkások, titkos ügynökök, párttitkárok és csatlósaik oldalán, vagy az igazsággal felvértezett, 1956 tiszta örökségét tovább vivők oldalán.

Nagyon kell vigyáznunk, hiszen ma már a kommunizmus egykori elvtársai ünnepeltetik velünk 1956-ot. Mindenek elé helyezik Nagy Imrét és a többi kommunista vezért, de a forradalom hős fiairól hallani sem akarnak. Vigyázzunk, mert minden jel arra mutat, hogy 56-os forradalmunkat is át akarják értelmezni, át akarják írni. Amikor az egykori párttitkár és pártjának az elitje emlékezik az 56-os forradalomra, az nem csak arcul csapása 56 eszméjének, de vérlázító gyalázat is.

Magyarország Parlamentjében a képviselők között még ma is ott vannak az 56-os megtorlásokhoz és az azt követő diktatúrához kötődő politikusok, de ott vannak szép számmal a megtorlásokat szervezők gyerekei, rokonai is. De nem csak a képviselők között vannak ott, ott vannak a gazdasági élet vezető tisztségeiben, ott vannak minden szinten, ott vannak mindenhol. Ott vannak, és ma is azt teszik, amit a kommunista elvtársaiktól tanultak: mételyezik a magyar nemzetet, áskálódnak, kiárusítják az országot, idegen érdekeket védenek, idegeneket szolgálnak.

És ez a helyzet nálunk, Erdélyben is. Tele vagyunk régi kommunistákkal, besúgókkal, árulókkal. Ha valaki veszi a fáradságot és utánanéz, kik voltak egykor a besúgók, akkor nem a besúgókat, hanem azt éri támadás, aki fel akarja tárni a múltat. Azzal hitegetnek, régen volt, bocsássunk meg a megtévelyedett, talán kényszerből besúgókká lett magyarjainknak. Milyen álnok, félrevezető ez a hozzáállás. Hogyan lehetne megbocsátani azoknak, akik életeket, családokat, közösségeket tettek tönkre? A keresztyén magatartás, lelkület, az én értelmezésemben nem azt jelenti, hogy barmok módjára el kellene tűrjük a megaláztatást, a magát testvérnek hazudó egykori és mai ellenségek ármánykodásait. A keresztyénség nem csak alázatot jelent, hanem erőt is. És aki nem erős az ő ellenségeivel szemben, az meg is érdemli a pusztulását.

A volt ügynökök, besúgók akkor lennének a legbecsületesebbek – ha ugyan ezt a szót ismerik –, ha nem tagadnák le bizonyítható tetteiket, ha szépen félre állnánk, és többé meg se szólalnának. Most nem részletezném, hogy szerintem, ezen kívül még mit kellene velük tenni…

A szomorú valóság ezzel szemben éppen az, hogy a besúgók tovább rombolnak, tagadják a tagadhatatlant, rokonszenvet igyekeznek kelteni maguk iránt. És van, akivel el is tudják hitetni, hogy ők megváltoztak, megtértek, most már az igaz ügyet szolgálják. Jómagam nem hiszek a nagy, látványos megtérésekben. Egyes szektáknál divat ez a nagy megtérős szemfényvesztés, de egy magyar ember vagy becsületes volt és ma is becsületes, vagy becstelen volt és ma is az maradt. Egy magyar ember legyen gerinces és ne csúszó-mászó. Ne tekeregjen, ne térülgessen meg, mint a kígyók, hanem jusson el odáig a törzsfejlődésben, hogy elmondhassa magáról, és elmondhassák róla mások is: ez egy igaz, gerinces, becsületes ember, akinek – ahogy Petőfi is írta – inkább eltörik a gerince, semhogy meghajoljon.

De mégsem ez az általános. Manapság elképesztő szemfényvesztés folyik barátaim. Már ne is a szemfényvesztőket illesse gyalázat, akik ezt tették, ezt teszik velünk, hanem minket, akik ezt eltűrjük.

Oda jutottunk, hogy az egykori elvtársak, besúgók akarják megmondani nekünk, a nemzetünkért felelősséget érző és vállaló magyaroknak, hogy hogyan is kell szolgálni a nemzetet.

Tele vagyunk árulókkal, tele vagyunk korcs magyarokkal, akik mindig azt nézik mi a hasznuk, mi az ő érdekük és eszükbe sincs a közösség érdekét nézni. Ma minden egykori elvtársból, minden árulóból, minden volt kommunista talpnyalóból pártvezér, pártkatona, sőt a nemzeti értékek képviselője lehet. Szégyen és ezerszer is szégyen, hogy ilyen embereket megtűrünk a nemzeti oldalnak nevezett táborban is. Az RMDSZ elvtelenségét, megalkuvását, koncokért a hatalomhoz dörgölődző tetteit már rég ismerjük, de hogy a nemzetinek nevezett oldalnak is legyenek ilyen elvtelen, megalkuvó „magyarjaink”, ez csakis a mi hibánk és bűnünk.

Teljes körű megtisztulásra van szükség, mint ahogy 1956-ban is arra volt szükség. A hős pesti srácok, a fiatalok új hitet adtak az igazságért való küzdés értelmének, de sajnos akkor és ott sem sikerült teljesen eltörölni a régi rendszer képviselőit. Forradalom, megtisztulás csakis úgy lehet, ha gyökerestől kitépjük, elvetjük mindazt, ami gátolja egy tiszta, valódi értékekre épülő nemzeti közösség fejlődését. Évszázadok óta az a mi nagy bajunk és bűnünk is talán, hogy sohasem tudjuk és merjük az árulók szemébe mondani, hogy árulók, hogy mindig csak fél munkát végzünk.

Ne feledjétek, fiatal barátaim, hogy rátok hárul a feladat, megtisztítani a magyar közösséget a köztünk lévő romlott, fertőző emberektől, és ami mindenek felett a legfontosabb: tisztának maradni. Ne hagyjátok, hogy félrevezessenek benneteket, hogy ígéretekkel, ámítással vigyenek tévútra. Az ifjúság mindig is a tettrekészségről, a bátorságról, a sokszor vakmerő, újító, erőt sugárzó lelkesedésről szól. Az ifjúság még tiszta, nem fertőződött meg kommunizmustól, elvtársaktól, csalárdságtól, politikai szennyes harcoktól. Az ifjúságnak tudni kell: Ő a magyar jövő formálója. Felelőséggel kell vállalni ezt a sorsot, de ez a felelősség csakis akkor lehet példamutató, jövőt építő, ha olyan hittel, tűzzel, elszántsággal teszitek, mint a pesti srácok tették egykor. Legyen ma minden ifjú olyan elszánt, olyan hittel, a nemzete iránti feltétlen szeretettel teli, mint a pesti srácok voltak.

Forradalmaink mindig tiszták voltak, mindig tisztának indultak, de soha nem tudtuk ezt az erkölcsi fölényt megtartani, megőrizni.

1956-ban az aljas kommunista árulók átmentették magukat az új rendszerbe, előbb forradalmárnak kiáltották ki magukat, majd később belőlük lettek a legnagyobb pártkatonák. Abban lelték örömüket, ha minél többet jelentettek az illetékeseknek, ha minél több igazi szabadságharcos magyarnak okozhattak szenvedést. Kezükhöz az ártatlan, hős magyar ifjak vére tapadt. És később, 1989-ben, nemhogy eltüntettük volna a gyilkos elvtársakat, de megtűrtük azt, hogy fölénk kerekedjenek. És ma ugyan vértelenül, de épp olyan szenvtelenül nézik az elvtársak a magyar nemzet pusztulását, és nemcsak hogy nézik, de bizony, ahol tudják, elő is segítik ezt a pusztulást.

1989-ben, Romániában is ez történt. A temesvári szikrából kipattanó tisztító tűzet, az elemi erővel kitörő megtisztulás utáni vágyat elfojtották a régi rendszert foggal-körömmel védő elvtársak. Átmentették magukat, és nemcsak hogy átmentették, de ők vezethették és vezethetik az országot ma is. És ma már el is feledjük, mert el akarják velünk felejtetni, hogy a temesvári szikrának köszönhetjük ezt a lélegzetvételnyi szabadságot. Az elvtársak mindent megtesznek, hogy feledjük, de nem fogjuk feledni, mert ha hagyjuk, hogy kihazudják mögülünk a történelmet, akkor mi is épp olyan gyökértelenek leszünk, mint ők.

Látnunk kell, nem rendszerváltás volt Romániában, hanem módszerváltás az elvtársak között, de még ez sem igaz teljesen, hiszen számos esetben látjuk, hogy ma is épp úgy nézik hülyének, terelhető baromnak az embert, mint a kommunizmusban tették, és ma is épp olyan módszerekkel dolgoznak, mint egykor. Megfélemlítenek, lehallgatnak, ügynököket, rágalmazó senkiházi alakokat állítnak az emberre, csakhogy lehetetlenné tegyék. Jól ismerjük már a módszereiket, de vigyázzunk, mindig legyünk résen, mert ez a banda soha nem szerette az igazságot, nem szerette azt, ha valaki szemükbe mondta, hogy milyen aljas emberek is ők.

Mindig óvakodj az ellenségtől, de válogasd meg a barátaidat is. Petőfi Sándor írta A nemzethez című költeményében, idézem: „ Hol az ellen, kérdezed? Ne kérdezd,

Mindenütt van, ahová tekintesz,

 S legnagyobb és legveszélyesebb az,

Ki mint testvér simul kebleinkhez.

Köztünk van a legnagyobb ellenség,

A cudar, az áruló testvérek!

S egy közűlök százakat ront el, mint

A pohár bort az egy cseppnyi méreg.

…

Könnyű bánni külső elleninkkel,

Ha kivesznek e belső bitangok…”

Sajnos, néha éppen a testvérünkből lesz a legnagyobb áruló. A szerencsés eset az, amikor tudjuk ezt, de nem mindig lehet tudni, ki az, aki nem közénk való. Ki az, aki kommunista ügynök volt, ki az, aki ma is árulónk, ki az, aki vagy szándékkal, vagy tehetetlenségéből, de csak hátráltatja nemzeti eszmélésünket, fejlődésünket.

Kedves barátaim! 1956 szellemiségének felvállalása rátok vár. Rátok és minden magyarra, aki tovább tudja vinni 56 örökségét, aki méltó arra, hogy tovább vigye ezt az örökséget. Ez az örökség, ez a szellemiség pedig nem más, mint a szabadság, a függetlenség, a nemzeti összefogás és az egy igaz magyar út felvállalása. Éljünk ilyen életet, hogy méltók legyünk 56-hoz.

Nagyvárad, 2008. október 23.

Nagy József Barna,

az Erdélyi Magyar ifjak

partiumi szervezetének elnöke