Ide s tova lassan húsz esztendeje már, hogy nem alszanak ki a fények a politika szinpadán. Néha – néha feltűnik egy-egy újabb főszereplő és az ő statisztái. Mi pedig, akik őket felsegitjük oda, húsz éve nézzük végig szemrebbenés nélkül a sorra elkövetett bakikat. No nem a szövegben. A szöveget mindenki kívülről tudja, és tökéletesen betanulta. Szemlátomást a koreográfiával, a tettekkel van gond! Húsz éve képesek vagyunk békésen űlni. Sőt! Mikor azt kívánják tőlünk, tapsolunk, minek eredménye képpen mindig jön a ráadás. Vagyunk néhányan, akik már rég felálltak a bársonyszékből, vagy le sem ültünk. Mi lennénk az egységbontók. Mi vagyunk az a néhány feketebárány, akik nem tapsolnak, akik nem nézik végig a szánalmas színdarabokat. Nem voltunk ennek részesei, és nem is kívánunk ezután sem ócska blődikéket végignézni. Megvan az a hibánk, hogy igényes műveket tekintünk meg, igényes művészekkel. Művészekkel és nem vásári mutatványosokkal.

 

Elhagyva a színházi metafórát, mindannyian tapasztaljuk, illetve nem tapasztaljuk az elmúlt húsz év poltikai eredményeit saját bőrünkön. Mindenki láthatja, mit nyertünk(?) azzal, hogy a román parlamentbe magyarokat küldtünk. Immáron sokadszorra… Ilyenkor, kampányidőszakban, néhány felújított iskola, ravatalozó, átadott út, megoldott kanalizálás jut nekünk, egy kis nótázással, hangzatos beszédekkel. Hébe-hóba néhány emlékmű, emléktábla esetleg még egy-egy szobor is. Aztán eltelik ez a néhány hét, mindenki megnyugodhat, hogy nem vesztette el bársony borítású székét, vagy esetleg még egy két új arc is közel kerülhet a tűzhöz, és minden megy tovább – illetve minden marad a régiben. A nagy csend, és a színfalak mögötti játékok. A kérdés csupán az, mi – „kispolgári szürke emberek” – mit nyerünk ezzel? Mit nyerünk, ha négyévente pecsétünkel áldomásunkat adjuk erre? Semmit.

Lehet jönni a nagy szavakkal, hogy miért bántjuk a sajátunkat, hisz az is a mi kutyánk kölyke, meg azért csak csináltak valamit és mégis csak magyarul beszélnek... Itt kell kijavítanom a dolgot. A „mégis csak magyarul beszélnek” helyett, maradjunk annál, hogy „csak magyarul beszélnek”! És itt meg is állt a tudomány. Feltehetik négyévenként az állarcot és lehet Wass Albert színdarabokat bemutatni, lehet hangzatos beszédeket tartani, esernyőket osztogatni, a kérdés mégis csak annyi, mennyire lesz ez hiteles? Mennyire hiteles Wass Albert nevét felhasználni olyan szövegkörnyezetben, ahol feltűnnek emberek, akik ma még polgáriak, holnap már Isten tudja mifélék. Hogy tudunk nagyobbtávú célokat elérni, ha saját körünkben sem vagyunk képesek megtisztúlni? Hogy tudunk a felszínre emelkedni, ha több véka ballaszt húz le minket a mélybe.

 

Vegyük példának az ebben az időben, oly kedvelt témát! Autonómia. Önrendelkezés. Sokat halljuk, nem tudjuk mi az, ebből eredően ellenzük vagy éppen támogatják, de hogy mit is és hogyan is, senki nem tudja, vagy csak nagyon kevesen. Azzal, hogy mi embereket küldtünk ki a parlamentbe, nem javítottuk autonómia törekvésünk esélyeit. Sőt! Így van ki eltussolja az ügyet, s így a nagyvilág is betömheti azzal szánkat, ha véletlen a civil oldalról valaki önrendekezésről mer beszélni, hogy ugyan kérem, van képviseletetek a parlamentben, tessék kiharcolni ott a dolgokat! Kérdés, hogy azok ott messze, kit vagy mit képviselnek. Az elmúlt húsz év tapasztalata az, hogy nem minket, nem az autonómiát. Ki tudna többet tenni? A civil szféra, vagy a megélhetési politikusok. Történelmi példák megadják a választ erre is. 

 

Lehet a felszínen megjátszani a magyarság szolgálatát azzal, hogy pénzeket hívunk le amiből aztán támogatunk ezt - azt, beszédeket mondhatunk, teszünk-veszünk kicsit itt, kicsit ott. De ez a kopár felszín. Sokkal fontosabb lenne a mélyben végzendő munka. Erdélyi magyarságunk ébresztgetése. Ez azonban nem érdekük. A mi ügyünk, nem az ő ügyük. Az ő ügyük, úgy tűnik nem a miénk.

     Jogos a kérdés: de akkor mi legyen? Itt van ismét egy választás, mi az alternatíva? Hova tovább? Nos igen, nehéz kérdés. Nem tisztem senkinek megmondani mit csináljon. Nem is akarom. Csak annyit szeretnék, hogy összegezzük a dolgokat. Mérlegeljünk! A többségi nemzet képviselőjére nyomjuk a pecsétet? Nem, nem lenne hozzánk illő dolog. Megvan a választás lehetősége közzülünk is... Egy már bizonyított (?). A másiknak úgy látszik, nem lesz alkalma. A kezdeti fellángolás, az izzó parázs hamuvá lett. A jószándék megvolt. Meg is van egyesekben még a mai napig is. De a kéz mindig azt teszi, ami a fejben eldöntetett már. S ami a fejben eldöntetik, nem szükségszerűen jó.

 

Mi legyen akkor? Ki kell mondanunk. Erdélyi magyarságunk semmit nem veszít azzal, ha képviselet nélkül maradunk! Sőt! Sokkal jobb képviselet nélkül lenni, mint gyarapítani rosszakaróink sorát, ott messze, idegenben.

     Lehet mondani, hogy egységet bontok. Lehet! Szabad az ország, akkor szabad a vélemény. És szabad a döntés joga is. És jónéhányan vagyunk úgy, akik a képzeletbeli pecsétet arra nyomjuk, hogy együtt, tovább ilyen formában, ilyen álnemzeti társasággal nem megyünk sehova! Pontosabban megyünk. De nem arra, amerre ők akarnák, valami teljesen fátyolos beláthatatlan semmibe. Nekünk tiszta az utunk, jól látható a célunk.

 

Bármikor, bárkinek szivesen eligazítást adunk, ha velünk akarna tartani, egy elemeiben történő megtisztulás után. S akkor mehetünk majd! Együtt, tovább, de nem a szakadék felé, hanem az erő, egység, egyetértés útján.

 

Lovassy Cseh Tamás