| AKTUÁLIS : Egy aktualitásából semmit sem vesztett beszéd |
Egy aktualitásából semmit sem vesztett beszéd
2010.07.31. 14:14
Január 15-én, pénteken mutatták be Nagy József Barna, Várad lelke című, Nagyvárad történelmi utcaneveit feldolgozó munkáját. Engedjék meg nekem, hogy a könyvbemutató kapcsán, elsősorban mégsem a bemutatott könyvről szóljak, hiszen Barna barátom könyve sem csupán önmagáért született, nem öncélból. Ugyanis ez a könyv is eszköz. Eszköz küzdelemünkben, melyet közösségünk immáron kilencven éve folytat a puszta létért, jelen esetben -szűkebben véve- az anyanyelvhasználat jogáért.
A román hatalom, az 1919-es megszállás óta, minden erejével azon van, hogy a megszerzett területeken ne legyenek magyarok. Mindenkor, a végletekig kihasználta erre a kül- és belpolitikai helyzet adta lehetőségeit. Erdélyben kilencven éve etnikai tisztogatás zajlik. Jelenleg is! A németeket már „kitakarították”. Hiszen nem csak az az etnikai tisztogatás, mikor egy népet legyilkolnak, vagy fegyverrel elűznek a földjéről... Volt erre itthon is elég példa 1919-20-ban vagy 1944-ben. Ezt aktív etnikai tisztogatásnak hívnám. Nyilván, a második világháború óta erre lehetőség nem kínálkozott (...pedig van egy olyan érzésem, már csak a balkáni háborúk okán is, hogy alkalom adtán nem haboznának nálunk sem).
Ami a második világháború óta itthon zajlik, az a passzív etnikai tisztogatás tankönyvbe illő példája. Rabolj el egy országrészt; vedd a népét és emelj főlébe a saját soraiból megalkuvó, bármikor, és bármire kapható, úgynevezett elitet. Semmizd ki: vedd el a földjét, vedd el a gyárait, vedd el a műhelyeit. Zárd ki a közigazgatásból, hogy ne dönthessen a legalapvetőbb kérdésekben sem a maga sorsáról. Semmisítsd meg felsőoktatását, vedd el az egyetemét, értelmiségét helyezd idegen tartományokba, hogy ott vagy megtörjön, vagy az élet parancsa szerint, családot alapítva, feloldódjon a többségben; szorítsd ki nyelvét a hivatalokból, munkahelyekről, iskolákból. Semmisítsd meg az önbizalmát, higgye el, hogy csak többségiként tud boldogulni. Aki meg nyakassága okán nem látja ezt be, az meg lássa be, hogy menni kell, ki kell vándorolni. Vedd el a reményt! Rombold le falvait, városait telepítésekkel duzzasztd fel, hogy mindenütt kerüljön számbeli kisebbségbe; vegyítsd őket a többséggel. Iskoláit, intézményeit kényszerítsd tagozati sorba, hogy az önállóságnak a csíráját is kiírtsd. Hazudd, lopd el a történelmét...
Hogy mennyire jól működött a módszer, íme néhány váradi adat:
1941-ben 92,00%; 1977-ben 44,00%;1992-ben 34,00%; 2002-ben, 207.000 lakosból 58.000, azaz 28,00% magyar anyanyelvű ...és a következő népszámlálás 2012-ben...
Mi ez, ha nem etnikai tisztogatás. Vajon a passzív etnikai tisztogatásért miért nem jár hágai letartóztatási parancs? Például azoknak, akik mind a mai napig működtetik ezt a rendszert, például azoknak a városi és hivatali vezetőknek, akik fittyet hányva a mégolykevés törvény szavatolta kisebbségi jogra, akadályozzák a magyar nyelv hivatalos használatát. Pedig a nyelvhasználat jogát egy közösség nem csak úgy kapja, mint mondjuk a munkanélküli segélyt. Az anyanyelvhasználat joga nem a többség kegyes adománya, nem alamizsna, ahogyan ez a bukaresti, vagy akár váradi politikusok hozzáállásából kitűnik. Az anyanyelvhasználat joga alapvető emberi jog, mely mindenkit megillet és melyet ember legfennebb megtagadni tud embertársától. Olyan bűn ez, amiért mindenki... egyszer... egy magasabb hatóság előtt fog számot adni, építsen is akárhány templomot ezen a földön. És miért is kötik például ezt a jogot egy mágikus 20%-os küszöbszámhoz. Egy ezer lelkes község 201 magyarja – törvény szerint – használhatja anyanyelvét és Kolozsvár 60.000 magyarja nem, mert csupán 19%- nyian vanak?
És ki kell mondani! Ma, Nagyváradon, nem biztosítják a magyar közösség nyelvhsználati jogának gyakorlását. Ma, Nagyváradon a román közigazgatás akadályozza a magyarok anyanyelvhasználati jogát a hivatalokban. És közben pimaszul azt hazudják, hogy minden rendben van. Sőt! Példaértékűen rendben. Oradea oras european, oraş al toleranţei, ugye. És csak néhány forrófejű hőzöngő kelti unalmában a feszültséget két egymással teljes egyetértésben élő nép között. Nyilván, teljes az egyetértés – ezt jól ismerjük – mindaddig amíg a magyar befogja a száját és nem kéri jogait. Az a jó magyar. A „rendesmagyar”. Hányszor hallottuk a legvéresebb szájú sovénektől is: „şi eu am prieteni maghiari şi nu am nicio problemă cu ei”. Hát nekünk van problémánk! A jelenlegi demográfiai mutatók mellett, húsz éven belül a temesvári magyarok sorsára jutunk. Mire az én generációm ezüstkorú lesz, Váradon gyakorlatilag nem lesz magyar közösség. Mi ezt nem fogadjuk el! Mi nem vagyunk „rendesmagyarok”! Az csupán a legkisebb része a kérdésnek, hogy egyenlő tehervállalás mellé egyenlő jogok járnak. Ez a minimum! Nekünk, az elszenvedett kilencven évért történelmi jussunk, hogy egyenlő félként, államalkotó tényezőként kezeljenek. És mi is magunkat! Ne legyünk kicsinyhitűek. Azokban a nemzeti közösségekben akik érvényesülni tudtak, kisebbségi sorban is, egy közös van: öntudatosak. Büszkék múltjukra, kultúrájukra, nyelvükre és nap mint nap meg is élik nemzeti hovatartozásukat. Egészséges lelkületű, öntudatos fiatalokból lesznek sikeres emberek. Akik tudják hol a helyük a világban és, hogy mik a céljaik. Ilyen emberek sokaságából tevődik össsze egy egészséges, sikeres nemzet. Mi ilyenek vagyunk? Vagy csak magyarkodásnak tartjuk az efféléket? És a politikusok? Állítólagos vezetőink, akik a nevünkben tárgyalnak, kötnek kompromisszumokat, lépnek kormányzásra, milyenek? Hogyan lehetséges az, hogy amíg Váradon 20 év alatt húszezerrel csökent a számunk, amíg a valamikor majdenem kizárólag magyar kézben levő ingatlanállomány az úgynevezett privatizáció során a betelepültek kezére jutott, hogy amíg történelmi egyházaink vagyonának nagyja mai napig nem lett visszaszolgáltatva. Vagy hogy amíg minden kultúrális intézményünk, színház, könyvtár, múzeum stb., szakiskoláink, általános iskoláink mind, mind, legjobb esetben is, csak tagozati szinten működnek – és még folytathatnánk hosszasan – nos, addig RMDSZ-es érdekképviselőink a váradi hegyen palotákban dőzsőlnek és úgy megszedték magukat, hogy jószerével még azt sem tudják, hogy milyük van.Hogyan lehet ezek után bármiféle sikerről beszélni? Nemhogy emlékművet állítani ennek a teljesítmények. Szégyen!
És hogyan lehet valakinek Váradon, alpolgármesterként anyanyelvű ügyintézésről beszélni, mikor az ügyfélszolgálaton összesen egy személy beszéli a konyhanyelv szintjén, de a közigazgatási szaknyelv ismerete nélkül a magyart, miközben az irodájában féltucat alkalmazott áll a rendelkezésére? Mikor az általa vezetett önkormányzatban egyetlen magyar nyelvű formanyomtatvány sincs? És még mennyi mindent lehetne kérdezni tisztelt érdekképviselőinktől...
Ne feledjük a kampányhazugságokat sem: Szent László híd, Bodola Gyula stadion (nem stadionul municipal Iuliu Bodola, ahogyan megvalósult), Sonnenwirth Miklós uszoda, műemlékek feliratozása kizárólag kampányidőszakban, lakossági fórum utcanevekről és a többi, és a többi. De visszakanyarodva az utcanevekhez, lássuk tehát, mit sikerült húsz év alatt elérni! Jelenleg városunkban 754 darab közterületelnevezés van érvényben. A magyar nyelv, történelem, irodalom, a magyar kultúra viszonylatában vizsgálva ezeket, azt találjuk, hogy ebből a 754 névből mindössze 36 – 39 köthető a magyarsághoz, de inkább 36, ugyanis, habár Szent László és Mátyás királyaink, valamint Dózsa György elvitathatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül a magyar múlt legnagyobbjai, az emlkéküket megörökítő Sfântul Ladislau, Matei Corvin és Gheorghe Doja formájú utcaelnevezéseket, tiszta lekiismerettel nem tekinthetjük magyarnak. Tehát jelenleg Nagyváradon 36 magyar vonatkozású utcanévről beszélhetünk, mely az 754-es összegnek mindössze 4,77%-a. A 2002-es hivatalos népszámlálás adatai alapján Nagyvárad megyei jogú város 207 000 lakosából 58 000 magyar anyanyelvű, ami az összlakosság 28,00%-át jelenti. Azt hiszem, nem szorul különösebb magyarázatra a 4,77% és a 28,00% közötti égbekiáltó különbség. Közterület-elnevezéseinknek, a közterület típusa szerinti osztályozása hálátlanul egyszerű feladat. Városunkban sem tér, sem sugárút, sem út, sem fasor, sem part, sem sétány magyar vonatkozású nevet nem visel. A 36 magyar névből 35 utcákra vonatkozik, többségükben rövid és jelentéktelen külvárosi mellékutcákról van szó, illetve egy park viseli Petőfi Sándor nevét. Az EMI megalakulása óta küzd, vagy inkább küszködik utcanevekért, feliratokért, formanyomtatványokért. Lassan ötödik éve, úgyhogy minden alappal és az összes tapasztalat birtokában állíthatjuk, hogy a magyar utcaneveknek és a hivatali anyanyelvhasználat megvalósulásának egyik legnagyobb akadálya maga az RMDSZ. Megalkuvásos, kislépéses taktikája a célokkal – a párhuzamosok hasonlatosságára – csupán a végtelenben találkoznak. Vajon ez véletlen? Szerintünk nem. Van egy hatfejű bukaresti szörnyeteg, amely kilencven éve akarja megsemmisíteni az erdélyi magyarságot... és az RMDSZ ennek a szörnyetegnek a magyarul is beszélő hetedik fejévé vált, mely mézes-mázas sikerpropagandájával altatja közösségünk veszélyérzetét és tompítja követeléseinek élét. Az elmúlt majd öt évben kötetrevaló kérvényt, beadványt, panaszt és aláírásokat tettünk le a város vezetőinek asztalára. Érveltünk a számtalan hazai és európai példával, hivatkoztunk hazai törvényekre és nemzetközi egyezményekre, lobogtattunk érvényes városi közgyűlési határozatot, mely legalább a közterület típusát rendelte volna kiírni magyarul... Mindhiába. Volt, hogy kerülő választ kaptunk, előfordult hogy hazugságokat és néhányszor még annyit sem. Jogállam és jogegyenlőség... És tartottunk előadásokat, jelentettünk meg térképet, szereltünk utcaneves házszámplaketteket és utcanévtáblákat (néha dacolva a pofonokkal is), sőt... egyesek még házfalakra is festettek ilyeneket, ...ami egy civil szervezet, egy ifjúsági szervezet erejéből telik. Így állunk tehát 2010 januárjában. Állunk. De hogyan tovább? Elvárni, hogy azok akiknek a nyelvhasználat kiharcolása, biztosítása, utcaneveink kiíratása lenne a feladata, hogy azzal is foglalkozzanak – belátom – a bárányfelhős ábrándok világába tartozik, hiszen, hogy is képzelem én ezt? Akkor a „metropolisz-övezetbeli” ingatlanpiaccal ki törődne? Talán majd választások előtt...
Addig maradnak a nem lekötelezett (de elkötelezett) nemzetben gondolkodó szervezetek, jórészt civilek. Kívánatos volna, közmegegyezéses alapon, egy olyan magyar utcanévjegyzék összeállítása, melyet senki sem kérdőjelez meg, elejét véve az esetenként felmerülő vitáknak arról, hogy egy-egy utca különböző időszakokból származó neveiből, melyiket is kell használni. Nagy József Barna könyve kiváló szakmai háttéranyaga lehetne ennek a munkának, és egy kapcsolódó határozati javaslatnak, mellyel közösen, azt a Közgyűlés (Tanács) elé terjesztve, végre egyértelmű állásfoglalásra tudnánk kényszeríteni városunk vezetőit utcanévügyben. Szavazzanak! Amit szerte Európában, Spanyolország atlanti sarkától, egészen a demokráciadeficites Oroszország-beli Komiföldig lehet, azt vajon a tolerancia-parti Oradeaban lehet-e?
Azonban a legfontosabb, amit nem csak, hogy bármelyikünk megtehet, hanem éppenséggel mindenki kötelessége is lenne: ne feledjük sokszázéves utcaneveinket, de használjuk őket! Ahol csak lehet. Mindig a pénzre hivatkoznak. Ez nem kerül semmibe és mégis a legfontosabb. Amíg utcaneveink élnek, amíg vasárnap délutánonként a Fő utcán sétálgatunk, vagy hétköznapokon, ügyeinket intézve a Szent László térről a Kossuth utcán át sietünk a Nagyvásár térre, esetleg a Zöldfa utcán, amíg a Széles utcai piacon vásárolunk (és szegény Decsebált nem zargatjuk a vasárnapi ebédhezvalóval), addig semmi sincs veszve.
Addig van miért küzdeni.
Csomortányi István okl. mérnök
Nagyvárad, 2010. január 15.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
