Az erdélyi magyar nemzetrész szülőföldjén őshonos, egy évezrede államalkotó tényező. A 2002-es népszámlálás adatai alapján Románia második legnépesebb nemzeti közössége vagyunk, szám szerint közel kétszer annyian, mint az összes regisztrált kisebbségi közösség együttvéve. Az erdélyi magyarság a törvénytervezetben felsorolt 20 nemzeti és etnikai közösség közül talán az egyetlen, mely életképes helyi közösségek sokaságával rendelkezik, amely nyelvét és hagyományait a mindennapok részeként gyakorolja, és saját, önmagában is fejlődőképes műveltséggel rendelkezik. Mi nem magyar származású románok – a törvénytervezet 2. és 3. cikkelyei alapján –, hanem a magyar nemzet részét képező román állampolgárok vagyunk (akik szándékunk és megkérdezésünk nélkül váltunk azzá). Fentiek alapján a Romániához csatolt magyar nemzetrésznek, amennyiben jövendőjét nevezett országon belül képzelik el, különleges, társnemzeti státus jár. A tárgyalt törvénytervezetben nevesített húsz népcsoport többsége alig pár ezer lelket számláló, az asszimiláció és a nyelvvesztés előrehaladott állapotában lévő etnikai vagy nyelvi közösség. Rájuk és igényeik szerint tervezett jogszabályokkal aligha adható érdemi válasz az erdélyi magyar nemzetrész létkérdéseire. Magunkra nézve tehát magát a „kisebbség” kifejezést is vissza kell utasítanunk, és ki kell jelentenünk, hogy a bukott, „merjünk kicsik lenni” doktrína után a Kárpát-medence (közös magyar hazánk) többségi nemzetének semmi szüksége a merjünk kisebbség lenni gondolatának törvényi erőre emelésére. Amíg a törvénytervezet 2005-ös benyújtását megelőzően legalább a konszenzuskeresés és társadalmi vita látszatát igyekeztek megteremteni, addig a mostani beterjesztést az RMDSZ gyakorlatilag belügyként kezelte, azt sem egyeztetések, sem konzultáció nem előzte meg. Ismét rólunk döntenének, a megkérdezésünk nélkül.

Mit is tartalmaz a törvénytervezet?

A hat fejezetből álló törvénytervezet tartalmi szempontból három fő részre különíthető. Az első két fejezet alkotta egység nem egyéb, mint a már jelenleg is hatályos hazai törvények nemzeti és etnikai közösségekre vonatkozó cikkelyeinek gyengített és hiányos kivonata. Többségükben szó szerinti átvételekről van szó az alkotmányból, az 1995/33 1, a 2007/282 2, a 2001/215 3, a 2006/489 4, az 2011/1 5 törvényekből. A törvénytervezet első 38 cikkelye semmilyen újítást nem hoz, kidolgozói erre különös figyelmet fordíthattak, szemléltető példa erre, hogy a nyelvhasználati jogok tekintetében a több, jelenlegi jogszabályban is rögzített 20 százalékos küszöböt meg sem említik, helyette az „ahol jelentős számban élnek nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek” ködös kifejezést találjuk (a nyelvhasználati küszöb elvárható 5–10 százalék körülire csökkentése helyett).

Az említett két keretszabályozás – az 1995. évi 33-as számú törvényként beemelt, a nemzeti kisebbségek oltalmazásáról Strasbourgban 1995. február 1-jén megkötött keretegyezmény és a 2007. évi 282-es számú törvény, mely a regionális vagy kisebbségi nyelvek, szintén Strasbourgban 1992. november 5-én elfogadott európai chartájának részleges átvétele – alapján komoly nemzetiségi jogok illetnék közösségünket, de melyeket a mai napig nem tudunk érvényesíteni, mert kapcsolódó, részletező szabályozásokat, illetve alkalmazási útmutatókat nem alkottak. E tapasztalat fényében sok jóval nem kecsegtet, hogy a jelenlegi kerettörvénynek szánt szövegből is hiányoznak az alkalmazását szabályzó rendelkezések, esetleges kidolgozásukra vonatkozó konkrétumok, határidők.

Az oktatásról szóló fejezet csupán egy halvány, kétértelmű utalást tesz az önálló állami finanszírozású magyar felsőoktatási intézményekhez való jogról, sőt ez esetben a hivatalos román szöveg botrányos módon eltér a magyartól: míg a magyar fordításban „önálló egyetemek” szerepelnek, addig a román szövegben a nehezen értelmezhető „universitati distincte” szerepel. Rögtön az első, az oktatásra vonatkozó cikkely (15. cikk) deklarálja az anyanyelvi oktatás jogát „minden szinten, formában és típusban”. Részletek híján sovány szabályozás ez azokban az esetekben, ahol például egy felsőoktatási intézmény az egyetemi autonómiára hivatkozva egyszerűen nem hajlandó magyar nyelvű szakok vagy karok indítására. Ebben a helyzetben van jelenleg a hazai egyetemi szintű műszaki képzés, ahol egyetlen állami fenntartású magyar szak sem létezik.

A művelődésről szóló alfejezet tekintetében sajnálattal kell megállapítanunk, hogy még utalás formájában sem foglalkozik a román intézményekbe kényszerített, jelenleg tagozati szinten működő magyar kulturális részintézményekkel, illetve azok önállósodásának lehetőségével. Csupán az összehasonlítás kedvéért a magyarországi 1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól a művelődést és oktatást szabályozó rendelkezéseiben, a 47. § (4), illetve a 49/A. § (4) azt találjuk, hogy a helyi önkormányzat köteles átadni az országos kisebbségi önkormányzatnak azoknak az oktatási és művelődési intézményeknek a kezelői jogát, melyek az adott kisebbséghez kötődnek és annak igényeit elégítik ki.

A tömegtájékoztatásról szóló alfejezetből hiányzik az önálló, állami fenntartású magyar közszolgálati médiaorgánumok létrehozásának joga, avagy lehetősége, helyette csupán a következőt találjuk: „egy illető régióban jelentős számban élő kisebbségnek, kérésére, a közszolgálati adók egész napos rádió- és televíziós adásokat biztosítanak” (26. cikk (3)).

Fentiek tükrében, állami fenntartású felsőoktatási, művelődési és tömegtájékoztatási intézményeink önállósága nélkül a törvényalkotó teljes kulturális autonómiakoncepciója hangsúlyozottan kérdőjelessé válik. A vallásról szóló alfejezet a vallásszabadságról és a vallások jogállásáról szóló 2006. évi 489-es törvény néhány cikkelyének közel szó szerinti átvétele, így jelentősége, túl azon, hogy növelte a törvénytervezet szövege leütéseinek számát, sok nincsen.

Az anyanyelv használatára vonatkozó alfejezet leegyszerűsítve, nyolc cikkelybe sűrítve foglalja össze már meglévő nyelvhasználati jogainkat. A törvénytervezet egyetlen szót sem ejt közúti útjelzők, földrajzi nevek, utcanevek stb. magyar nyelvű feliratozásáról. Románia mellőzte a nyelvi charta igazságszolgáltatásra, gazdasági életre, adóügyekre vonatkozó rendelkezései többségének átvételét. Nyilván nem véletlenül. Annál szomorúbb, hogy a törvénytervezet készítői, alkalmazkodva a meghúzódó mögöttes elképzelésekhez és célokhoz, szintén nem látták fontosnak vonatkozó jogaink biztosítását. Ilyen hozzáállás mellett bizonyára túlzó elvárás lett volna nyelvünk regionális vagy országos szintű hivatalossá tételéről beszélni, de legkevesebbként annyi elvárható lett volna, hogy legalább azokon a településeken tegyék egyenrangú nyelvvé, ahol jelen vagyunk. Nyelvhasználati szempontból a törvénytervezet annál is kevesebbet tartalmaz, mint az eddig biztosított jogok, így itt egyértelmű visszalépésről beszélhetünk. Például a mai napig hatályban maradt 1945. évi 86-os törvényként kodifikált kisebbségi statútum 8. és 10. cikkelyei (legkevesebb 30 százalékos nemzetiségi arányhoz kötve ugyan) kimondják a bíróságok és közigazgatási hatóságokon belüli teljes nyelvi egyenjogúságot, sőt a 12. cikkely kiköti, hogy a bíráknak és köztisztviselőknek kötelező módon ismerniük kell az adott nemzetiség nyelvét is, de említhetnénk akár a 15. cikkelyt is, mely utcaneveink kiírásának jogát szavatolja. Azt most nem firtatnánk, hogy az említett cikkelyeket érdekképviselőink miért nem alkalmazzák vagy kérik számon, de az tény, hogy a 2011-es kisebbségi törvénytervezet, legalábbis nyelvhasználat tekintetében, alulmúlja az 1945-ös kisebbségi statútumot. A törvénytervezet teljes egészéből hiányoznak a végrehajtást illető garanciák, illetve az esetleges szankciók, a sokat hangoztatott kerettörvényi státus már az első két fejezetnél elvérzik.

Becikkelyezett hatalmi monopólium

A törvénytervezet második tartalmi egysége a harmadik és negyedik fejezeteket foglalja magában. A harmadik fejezet szabályozza a kisebbségi szervezetek létrehozását és jogköreiket. Mondhatni itt bújik ki a szög a zsákból, ugyanis gyakorlatilag másról sem szól, mint arról, hogy hogyan szabjon olyan feltételeket egy kisebbségi szervezet megalapításához, melyek a magyar közösségen belül majdhogynem lehetetlenné teszik az RMDSZ-en kívül más szervezet létrehozását. A tervezet „természetesen” kettős mércét alkalmaz, ugyanis úgy szól, hogy kisebbségi szervezetet egy adott közösség az utolsó népszámlálás szerinti létszámának legkevesebb 10 százalékával megegyező alapító taggal hozhat létre. Például az örmény kisebbség (1780 fő, 2002-es adat) esetében ez 178 alapító tagot jelent. Kis túlzással szinte családon belül megoldható. Azonban azoknál a nemzeti kisebbségeknél, ahol ez a szám meghaladná a 25 ezret, a tervezet alkotója „megelégszik” a negyed százezer alapítóval, de a párttörvényből ismerős területi feltételt szabja, mely szerint az alapítóknak legkevesebb 15 megyéből és megyénként legkevesebb 300-an kell lenniük. A jogalkotó szerint tehát nincsen létjogosultsága olyan kisebbségi szervezeteknek, melyek 250 ezer főnél több személyt képviselnének, de esetleg csupán regionális szinten, 15-nél kevesebb megyében. Naiv kérdés, hogy ez az elképzelés kiállná-e az alkotmányosság próbáját. Továbbá a jogalkotó azt is megengedné, hogy az alapítók legfeljebb egynegyede ne tartozzon az adott szervezet szerinti nemzeti közösséghez, amit azért tartunk problematikusnak, mert egyszerűen ellenőrizhetetlen. Talán nem lett volna haszontalan, ha a nyelvi jogokat szabályozó alfejezettel legalábbis megközelítőleg akkora alapossággal foglalkoztak volna, mint azzal, hogy az RMDSZ hatalmi monopóliumát becikkelyezzék.

A negyedik fejezet rendelkezik a Nemzeti Kisebbség Tanácsa elnevezésű, valamennyi, a parlamentben képviselt kisebbségi szervezetet tömörítő, a mindenkori kormány alá rendelt konzultatív szerv létrehozásáról. Az erdélyi magyar nemzetrész érdekeivel szögesen ellentétesnek tartunk minden olyan kezdeményezést, mely „egy akolba” terelné közösségünket a romániai kisebbségekkel, különösen úgy, hogy a közös szervezetet a mindenkori kormánynak rendelik alá. Az 52. cikkely első alpontja kimondja, hogy az NKT működési szabályzatát kormányhatározattal hagyják jóvá. Vajon miért gondolják úgy az RMDSZ-ben, hogy mindig kormánytényezők lesznek, és lesz befolyásuk az NKT-t érintő szabályozásra? Egyébként az NKT feladatkörét szabályzó, igencsak kurtácska 53. cikkelyben a következő igéket találjuk: „támogat”, „javasol”, „elemez”, „véleményez”. Sehol sem találunk a kisebbségeket közvetlen módon érintő kormányhatározatokra kötőerejű véleményezési jogot garantáló passzust. Az NKT-nak döntéshozatali jogköre kizárólag a kormány által a kisebbségi szervezetek működési költségeire szánt keret elosztására vonatkozóan van, de az is csak úgy, hogy a „kasszakulcs” a közvetlenül a miniszterelnök alá rendelt Etnikumközi Kapcsolatok Hatóságánál marad. Látszatszervezetek látszatjogkörökkel!

És végül a harmadik tartalmi egység, az ötödik fejezet, a kulturális autonómiáról rendelkezik. Az RMDSZ szerint egy 12 cikkelynyi, szégyenteljesen rövid és felületes fejezet lenne hivatott hosszú távon biztosítani közösségünk jövőjét. Összehasonlításban a párhuzamos magyarországi 1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól 105 cikkelyben, a feladatok, jogok és jogkörök sokkal szélesebb körét biztosítva, azokat részletekbe menően kifejtve rendelkezik. Míg a magyar jogszabály a valódi önrendelkezés elvét megvalósítva, alulról, a települések szintjéről építi fel a kisebbségi önkormányzás rendszerét, ezeket területi és országos szervezetekkel fogva össze, addig a tárgyalt tervezet megalkotói a szubszidiaritás elvével homlokegyenest szembemenve, felülről lefelé „építkezve”, centralizált országos működésű úgynevezett Kulturális Autonómia Nemzeti Tanácsokat javasolnak, melyek – esetleg – létrehozhatnak területi, azaz megyei szervezeteket, de csupán egyszerű jogi személyi státussal. Helyi szervezetekről egy szó sem esik. Ehhez képest a magyar jogszabály olyan helyi autonóm közigazgatási szerveket hoz létre, melyekről a 24/E. § (2) alpontja kimondja: „a kisebbségi önkormányzatok és a helyi önkormányzatok között nincs alá és fölérendeltségi viszony”. A különbség ég és föld. Továbbá a törvénytervezet 62. cikkelyének első pontja kimondja, hogy a tanácsot „az adott nemzeti kisebbséghez tartozó személyek titkos, közvetlen, egyenlő és szabadon kifejezett (?) belső választással hozzák létre”. A törvénytervezet csupán arról nem beszél, hogy milyen választói névjegyzék alapján? Azt azonban kimondja, hogy a belső választásokat kormányhatározat alapján, az adott nemzeti kisebbség reprezentatív szervezetének – esetünkben tehát az RMDSZ – szervezésében kell megtartani (62. cikk. (2),(3)). Eszerint tehát a mindenkori kormány kénye-kedve szerint befolyásolhatná belső választásainkat, illetve kizárólagos módon olyan szervezetre bíznák lebonyolítását, mely közvetlenül érdekelt annak eredményében. Meglehetősen furcsa értelmezése az önrendelkezésnek és a szabad választás jogának. Az RMDSZ szervezte belső választások tisztaságára kár is szót vesztegetni, abból közösségünk elegendő leckét kapott az elmúlt húsz esztendőben. A tárgyalt törvénytervezet kulturálisautonómia-koncepciója egyszerre csúfolja meg az önkormányzatiság és a szabad választások demokratikus alapelveit, híven tükrözi alkotóinak és előterjesztőinek az egyéni és közösségi jogról alkotott igen sajátos elképzeléseit.

„Kisebbségjogi szemfényvesztés”

Nem célunk az eddigi hasonló hazai törvénytervezetek összehasonlítását elvégezni, azt mások és avatottabbak a maguk helyén megtették, annyit azonban mindenképpen fontosnak tartunk elmondani, hogy az 1993-as első törvénytervezet óta az RMDSZ-es törvényalkotók olyan súlyos mértékben hátráltak meg a közösségi jogok tekintetében, mely a tervezet legitimitását alapvetően kérdőjelezi meg, és több mint kétségessé teszi, hogy az erdélyi magyarok valódi igényeire jelenthetne akárcsak részleges megoldást. Szilárd meggyőződésünk, hogy a jelenleg elfogadásra beterjesztett törvénytervezet megalkotásának legfőbb vezérlő elve a többségi román társadalomnak és elsősorban politikai elitjének való megfelelés, amelyet valós tartalommal csupán oly mértékben töltöttek fel, mely az alkotmányban mai napig deklarált nemzetállami státussal és az ebből következő asszimilációs, homogenizáló törekvésekkel garantált módon összeegyeztethető. Továbbá tagadhatatlan a törvénytervezet kidolgozóinak azon szándéka, hogy a megteremtődő szűk jogi keret minden, az RMDSZ mellett versenytársként, vagy akár csak kontrollerőként fellépő szervezetet csírájában lehetetlenítsen el. Míg az első elv az önrendelkezés demokratikus alapjogának egyszerű semmibevétele, hiszen látszatszabályozásokkal operál, nem több mint kisebbségjogi szemfényvesztés, a második alkotó elv a politikai pluralizmus demokratikus alapjogát gyökerénél fogva támadja. Ezt a fajta, a hatalom kizárólagos gyakorlására való törekvést minden demokratikus politikai berendezkedésű európai állam többnyire már az alaptörvényben minősített formában tárgyal és tilt, érthetetlen, honnan tehát az RMDSZ „bátorsága”, hogy országnyi, másfél milliós közösségünket tartós egypártrendszerbe tuszkolja.

Összegzésképpen tehát egyértelműen és határozottan vissza kell utasítanunk az RMDSZ újbóli próbálkozását „egyszemélyes” kisebbségi törvénytervezete elfogadtatására, valamint ahogyan azt 2005-ben a Székely Nemzeti Tanáccsal (SZNT), az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal (EMNT), Magyar Ifjúsági Tanáccsal (MIT) és a Magyar Polgári Szövetséggel (MPSZ) közösen tettük, nevezett politikai alakulatot felszólítjuk, vonja vissza törvénytervezetét, térjen vissza az erdélyi magyarság területi autonómiájának képviseletéhez, és legyen partner széles körű társadalmi vita lefolytatásához, egy, a magyar közösség valódi érdekeit szolgáló kisebbségi kerettörvény megalkotásához és beterjesztéséhez.

Csomortányi István, Soós Sándor

Csomortányi István az Erdélyi Magyar Ifjak nemzetpolitikai szakcsoportjának vezetője, Soós Sándor az EMI elnöke.

Jegyzetek:

1 Törvény a nemzeti kisebbségek oltalmazásáról Strasbourgban 1995. február 1-jén megkötött keretegyezmény ratifikálásáról
2 Törvény a regionális vagy kisebbségi nyelvek – Strasbourgban, 1992. november 5-én elfogadott Európai Chartájának ratifikálásáról
3 Törvény a helyi közigazgatásról
4 A vallásszabadságról és a vallások jogállásáról szóló törvény
5 Nemzeti oktatási törvény

(Krónika)