Tisztelt szerkesztőség,

irodalomtörténész-muzeológus

LÉLEK-TÉR-KÉP

Mit láthatott Nyilas Misi és Hitves Zsuzsika Debrecenben?

A várost, amelynek utcáira sétálni hívjuk, ne keresse a térképeken.

Ez a város nincs már meg. Utcák tűntek el, házak és emberek. A lóvasutat felváltotta a kisgőzös, ezt pedig a villanyvasút. A piaci kofák sem árulnak már a Nagytemplom előtt, nem lehet már magányosan elvonulni a Füvészkertbe sem, ahogy egykor Nyilas Misi tette, nincsen meg már Harmathy bácsi antikváriuma sem, amelynek kirakatában ott kínálkozott a Misi által oly hőn áhított Csokonai-könyv, a régi vasútállomásról sem indulnak már vonatok. A Darabos utcáról nemcsak a könyvkötő hiányzik már, hanem Csokonai háza is. A színházban nem játsszák már A fenegyerekek-et, meg a Piros bugyelláris-t, díszleteik is rég elkoptak. S a Kossuth utcán Orczyék házát sem ismerné fel az egyszer volt világból ide látogató. Simonyi óbester fáinak kivágása is csak történeti adat csupán, mint ahogy a múlt homálya borul Jókai haragjára is, amit a fák kipusztítása miatt érzett. A Sestakertben senki sem tudja már, hol is állt Hitves Pál pici, düledező, de azért mindig fehérre meszelt háza, ahol Hitves Zsuzsika megélte a szerelem minden örömét és gyötrelmét. S talán kevesen tudják azt is, hogy e kertség egyik házában megbújva írta meg Móricz a Pillangót, idillt teremtve magánéleti vihara közepette. Azóta a Nagyerdő is kijjebb költözött a városból, s a pusztába vezető, hosszú Csigekert utcán sem látni már aratásból jövő legényeket és lányokat. S bizonyára a csillagok is kihunytak már, amik szemtanúi voltak Misi és Zsuzsika fájdalmas-szép történetének.

De soha nem is volt meg ez a város, amelyről, ha eljönnek, történeteket olvashatnak, amelyek aztán képeket idéznek föl, s e képeken át újabb képekre nyílik rálátás. Pósalaki bácsi háza, ahol Misi felolvasott, talán nem is Debrecenben, hanem Sárospatakon állt egykoron. A debreceni Kistemplom tornya is csak a regény lapjain veszítette el már a 90-es években a sisakját, valójában csak a 10-es években sodorta le egy szélvihar. Még a regény történeti idejét sem tudhatjuk pontosan, hisz hol 1891-et, hol meg 1892-t ír Móricz. S mit mondhatnánk a Pillangóról. A történet vázára valóban valamelyik Déri Múzeumban őrzött jegyzőkönyvben talált rá az író, de mennyi kitalált elem kellett hozzá, hogy valódi mesévé tudjon válni, olyanná, amelybe belefeledkezhetünk. Ráadásul a két regény ideje között eltelt harmincegynéhány évben is nagyot változott a város: Misi és Zsuzsika sohasem találkozott.

E soha nem volt városba azonban mégis beléphetnek, sétálhatnak az utcáin, megnézhetik épületeit, a kirakatok portékáit, bekukucskálhatnak egyik kávéházába, bepillanthatnak egy színházi és egy mozi előadásra, végigmehetnek a Kollégium folyosóján, sőt néha-néha még Nyilas Misi és Hitves Zsuzsika lelkébe is beláthatnak: Misivel együtt repülhetnek a madarakkal, Zsuzsikával pedig együtt szaladhatnak a pillangó-boldogság után.

Ne zavarja Önöket, hogy esetleg még sohasem jártak Debrecenben, ne tartsa vissza a sétától az sem, ha nem tudják ki az a Simonyi óbester vagy még hírét sem hallották Harmathy bácsinak. E (regény)világban nincs bennszülött és idegen, nincs bennfentes és tájékozatlan, itt mindenki egyformán otthon lehet, mert az, hogy minden "nincs" és minden "nem volt" ellenére is megteremtődjön a város, csak azon múlik, hogy akarják-e. Ha igen, nem kell mást tenni, mint teljes bizalommal ráhagyatkozni a regényekre, aztán a lyukakon át bekukucskálni a város tereire, a hősök lelkébe és hagyni, hogy megragadja Önöket ez a képzeletbeli, virtuális város.

Kiállításunkon úgy jelenik meg Debrecen, ahogyan azt a két Móricz-regényhős, Nyilas Misi és Hitves Zsuzsika látta. Azokon a helyeken nézelődhetnek, ahol ők is járhattak, s azokat a lelki képeket ismerhetik meg, melyek a két hős lelkében előhívódtak. A külső és a belső "táj", a történeti és a fiktív látvány együttesen idézik meg a várost, s így Misi és Zsuzsika "városképei" nem holttá merevedett múzeumi tárgyak, hanem személyes világok darabjai, a személyesség olyan vonzerejével, aminek - hisszük - nem lehet ellenállni, s talán majd kíváncsian lépnek be a régi, elmúlt, de Önök által mégiscsak megelevenedő városba, s a külső "városkörön" elhelyezett tükrökben úgy ismerhetnek önmagukra mint e képzeletbeli világ lakójára.

"A kollégium nagy, komor, négyszögletű épület. Voltaképpen csak az első része komor, a Nagytemplom felőli ősi épület, a hátulsó három szakasz, amely úgy van építve, hogy az egész egy négyszögű udvart zár be, inkább sivár. De a kisdiáknak elöl-hátul, mindenfelől rendkívül imponál s még bent a cőtusban is állandóan valami templomi félelmet érez, amint behallatszik, hogy kopognak a kemény cipősarkak a sivatag folyosókon s hogy zúg be a százezernyi veréb csiripelése az udvaron álló ménkő magas jegenyeakácok lombja közül."

"Később a kisdiák kereste, hogy hol találta meg legelőször életében a természetfölötti dolgokra való gondolást, de olyankor sohasem jutott eszébe sem Valkai tanár úr, sem a többi vallástanár. Az édesanyja jutott eszébe, akivel néha éjjel (...) felnéztek az égre..."

"Amikor az erdőből kiért, rögtön elment [Törökékhez] a Nagymester utcába. Mikor meglátta a nagy sarokházat, amely fehér volt, de urasabb, régiesebb, mint a többi cívisház, megdobbant a szíve. Az volt a boldog idő, mikor itt lakott, s ártatlan gyermekségben élt tavaly..."

"A Sestakert nagy szőlő világ; lingő-lengő homokhát a Nagyerdő alján; ott volt Hitves Pálnak egy piciri kis háza. De olyan kicsi, hogy abban alig fért három ember. Alacsonyka volt, düledező falú, de hófehérre meszelve, hiszen ha a meszelés összetartaná."

"Nagy eset volt tegnap Zsuzsikával, a lány úgy akarta, hogy menjenek villanyoson a vasútig meg vissza, s mikor a Nagyerdőre érnek, menni a fák alá sétálni."

"Milyen nagy város ez a Debrecen, csak azok látják egymást, akik szeretik egymást."

"A lány megállott a Nagytemplom előtt. Debrecen itt igazán Debrecen, még a világon sincs ilyen szép nagy tér, mint itt, távol, körül, a gyenge hóesésben, az alkonyatban, a nagy, emeletes házak aprónak látszanak, s mögöttük a Nagytemplom roppant oszlopaival, homlokával, ajtóival, tornyaival oly komoly és ünnepélyes, hogy dagad az igazi debreceni magyarnak a szíve. Nem büszkeség ez, nem kevélység, hanem valódi gőg. Neki semmije sincs ebben a városban (...), de azt, hogy ő debreceni, azt oda nem adná a világ minden kincséért."