A szomszédos magyarországiak – ha már el- és beteltek Görögországgal - a székelyföldi skanzenre kíváncsiak, ahol kőhalmok és fenyvesek ezer évről regélnek. Alacsonygerendás, vályogfalú, zsindelyes tetejű házikókban székelyharisnyás, pödrött bajszú bácsikák pöfékelnek. A tiszta szobában Horthy Miklós lépteti fehér lovát a faliképen, a kopott zsoltároskönyvben piros-fehér-zöld szalag vár jobb időkre. Jó szóval, terített asztallal, kupica fenyővízzel kínálják a betérő vendéget. Ahol az aszfaltcsíkot sártenger helyettesíti, és a helyiek tátott szájjal csodálják a H betűs buszokat és autókat, és az elegáns utasokat.

Románia, te az új évezredben is kiszámítható vagy. Ugyanaz a kiszámítható számítás, mint régente. Tegnap az orosznak, ma a NATO-nak és Amerikának, s ha a haza érdekei úgy követelik, holnap akár a milliárdos Oszama bin Ladennek. Ósdi vagy, maradi, földhözragadt a tízemeletes panellakásban is, és menthetetlenül balkáni. Sokan unjuk már ezt az egyhangú változatlanságot, a fáradt, lusta tespedtséget, amellyel, mint kövér kan, jólesően dagonyázod a mély sarat. Körülötted már felgyorsult a világ, míg te mindent másként, eredeti, sajátos módon értelmezel, látsz, értesz, csinálsz.

Románia, tudom, hogy szerelmes vagy önmagadba – s, ha már egy kérőd sem akad -, ámulva, belefeledkezve bámulod magad a tükörben, nagyra nőtt térképen kiteregetett piros-sárga-kék szimbólumokkal legyezgeted hiúságodat. Olyankor büszke vagy, török-, tatár-, és magyarverőnek képzeled magadat, és be akarod mázolni az egész kék bolygót nacionálszínnel.

Bennünket már sikerült, néhol a fejünk búbjáig masztosak vagyunk tőle.

Meguntam a kiszámíthatatlan természetedet, amellyel hozzám viszonyulsz, hogy egyik nap vállon veregetett frátye vagyok, és te a magyar lányok fenekét paskolod leereszkedő kedvességgel, egyenlőséggel. Másnap már bozgor vagyok, aki eladja kilóra Erdélyt, székely földet visz Magyarországra, titokban Csurkának szurkol, otthon Nagy-Magyarország térképet dugdos, és imádkozik Erdély megmeneküléséért. Harmadnap már Köcsög utcai csicskás vagyok, akinek te vagy a stricije, akit te tartasz el magyar lisztből sütött román kenyéren, akinek naponta hűségnyilatkozatot kell tennem, hogy soha mással, csak veled. Akit ha kedved tartja, megerőszakolsz a Csereháton, Mátyás lábainál a római gödörben,a megfélemlített csángómagyarok előtt, és akár Székelyföldön is, mert ott jövevénykatonák biztosítják a terepet. A terepet, amely jogilag a tied, a te neved szerepel rajta, a te nyelved és a te színeid – a te lobogódat nyomod a kezembe, hogy lelkesen lobogtassam - , és amelyen megtűrsz engem, míg fel nem falsz, mint a nagymama ágyába bújt farkas Piroskát.

Nem untam meg viszont Erdélyt, ahol minden földdarab, régi épület, történelmi belváros, sírkereszt és szobor ismerős, megszólít, még ha egyre kevesebb is. Még, ha ledöntik, elveszik, megveszik, nem adják vissza is őket. Mégis számon tartom mindeniket. Ez a rög, elsorvadt anyaország, szülőföld, bölcső és sír az, ami hozzád köt, Románia, akarva-akaratlanul. Másképp már rég a hátam közepét látnád. Csak úgy, minden érzelgős búcsúzkodás nélkül.