Korábbi írásaimban beszámoltam arról, hogy az erdélyi magyarság eljutott az intézményi pluralizmushoz, hogy az RMDSZ már nem képes a közösség politikai sokszínűségét leképezni, s hogy a helyhatósági választásokon indulni fog a Magyar Polgári Szövetség is, melynek bejegyzése elé az RMDSZ valamint a román utódkommunista hatalom komoly jogi akadályokat gördített. Az MPSZ hihetetlen erőfeszítéssel, állami támogatás nélkül, önerőből összegyűjtötte néhány hét alatt 54.000 tag aláírását. (Összehasonlításul: az egyik legjobban szervezett magyarországi párt, a népszerűségi listák élén tanyázó FIDESZ 25.000 tagot számlál.) A törvény által megkívánt megyei lebontás is megvolt: 15 megyében és Bukarestben is sikerült minimum 300 aláírást begyűjteni. A román kormányhatalom a leadási határidő előtt egy héttel, amikor megvolt már az aláírások nagy része, nyilvánosságra hozta azt a formanyomtatványt, amire az aláírásokat gyűjteni rendelte. S miután az MPSZ nem ezeken adta be ama 54.000 aláírást, a választási bizottság az RMDSZ kezdeményezésére elutasította a szervezet bejegyzését. S mint az várható volt, egy olyan országban, ahol az igazságszolgáltatás szoros politikai kontroll alatt működik, az elutasítás elleni fellebbezések sem jártak sikerrel.)

Az összefüggés a Szabadságszobor újrafelavatása és az MPSZ-ellenes RMDSZ-akció között az RMDSZ kommunikációs stratégiájának szintjén érhető tetten. Kellett ugyanis egy olyan nagyszabású rendezvény, amelynek alkalmából ismét az egység felette szükséges voltáról lehet szónokolni s mely eltereli a figyelmet a Szövetség példátlanul demokrácia-ellenes akciójáról. (Legalábbis a rendszerváltás utáni, legújabbkori történelmünkben példátlan. Korábban történt már hasonló eset: a Román Kommunista Párt magyar fiókszervezete, a Magyar Népi Szövetség pontosan így játszott össze a második világháború után a román államhatalommal a magyar szociáldemokraták ellen.) Markó egyébként már korábban is tett olyan nyilatkozatot, miszerint az RMDSZ ott tesz keresztbe magyar ellenfeleinek ahol tud. Lám lám, mire képes a választási etikát nem ismerő, gátlástalanul hatalomra törő, határon átívelő magyar szociál-internacionalizmus werberi alapon. Markóék Werber nélkül is arra a következtetésre juthattak, hogy a választáson nem fair play díjat osztanak. Ugyanakkor az is tény, hogy az RMDSZ eredeti eszmei arculatával, papíron ma is érvényes programjával és alapszabályzatával sokkal inkább szemben áll a román kommunista utódpárttal való demokráciaellenes összejátszás, mint a magyarországi szocialisták eddigi gyakorlatával. Álszent szemforgatás úgy tenni, mintha a werberi gyűlölet-stratégia 2004-es keltézésű lenne, hiszen ugyanezt a gátlástalan és elvtelen stratégiát követte a párt már 2002-ben s bizonyos elemekben már 1998-ban. Arról nem szólva, hogy mennyire termékeny mentális talajra hullott a werberi eszmei mag: a szocialisták félévszázados gyakorlattal rendelkeznek a jogszabályok áthágásában, az öncélú hatalomra törésben.

Markó Béla ugyanazt teszi, amit 1999-ben a tanügyi törvény kapcsán: győzelemként akar eladni valamit, ami tulajdonképpen visszalépés. Akkor az RMDSZ által is megszavazott, jogfosztó tanügyi törvényt próbálta meg „jelentős előrelépésként” értelmezni. Most pedig a nemlétező megbékélés Emlékparkját. (Miféle megbékélés az, mely mentén tíz év alatt 200.000 magyar tűnik el szülőföldjéről?) Arról nem is szólva, hogy az erdélyi magyarság jogos igénye, mely szerencsés módon találkozott az aradi városi tanács döntésével az volt, hogy a többnyire Tűzoltó térként emlegetett helyen, vagyis a hajdani Attila téren álljon a szoborcsoport. (Ez önmagában kompromisszumos javaslat volt, hisz a szobrot, miként arra Tőkés László rámutatott, az aradi Fő téren, régi helyén kellett volna újraavatni.) A román kormánynak a múlt évi döntése, amivel áthúzta a helyi akaratot a központosított, etatista román etnosovinizmus gesztusa volt. Akkoron mellébeszéltek, fűt fát összehordtak, hogy a szobor Nagy Magyarországot jelképezi (holott felavatásakor nem is létezett Nagy-Magyarország, csak Magyarország), hogy nem üti az esztétikai mércét, hogy háborús bűnösöknek állít emléket. A lényeg az volt, hogy a román kormányérdek számára egy jobb pillanatban engedjenek és akkor is úgy, hogy ők jöjjenek ki szimbolikus síkon is győztesnek. Túlzás nélkül állítható tehát, hogy a Megbékélési emlékpark elképzelésének elfogadása egyszerre jelenti nemzeti méltóságunk megtiprását és a demokrácia, a szubszidiaritás, az önkormányzatiság elvének – az aradi város tanács legitim döntésének - RMDSZ általi semmibevételét.

Az aradi szoboravatás valójában szocialista jutalomjáték volt. Egy olyan politikai érdekszövetségé, melynek tagjai az MSZP–SZDSZ koalíció, az eredeti programját feladó RMDSZ, valamint a tankönyvkommandós PSD. Ennek az érdekszövetségnek az ad közös elvi alapot, hogy tagjai egyszerre utasítják el az erdélyi magyar sorsproblémák megnyugtató, autonómiára és önrendelkezésre támaszkodó megoldását és éltetik tovább szemrebbenés nélkül a modellértékű román kisebbségpolitika hazug mítoszát. Az autonómiaellenességet persze ki-ki másként fogalmazza meg. A PSD „never ever” formulában (lásd Geoana külügyminiszter nem éppen politikus megfogalmazását), vagyis szerintük soha, de soha nem lesz Erdélyben magyar autonómia. Az MSZP azzal a retorikai fordulattal „támogatja” az autonómiát, hogy „abba a román félnek is bele kell egyezni”, de semmiféle diplomáciai nyomást nem hajlandó gyakorolni e beleegyezés kikényszerítése érdekében. Az RMDSZ vezetése pedig azt hangsúlyozza, hogy az autonómiát nem adta fel, hogy az eddigi egyezkedései is azt szolgálták, miközben a már felsorolt 1993 óta eltervezett létfontosságú autonómiairányú lépések egyikét sem volt hajlandó megtenni és éles támadást indított szakmai és politikai síkon egyaránt a Székely Nemzeti Tanács által elfogadott székelyföldi autonomia-statutum ellen.

Nem véletlen, hogy a hiteles emblematikus élvonalbeli, nemzeti politikusok elkerülték április 25-én Aradot. Nem volt ott sem Orbán Viktor, sem Tőkés László. (Dávid Ibolya belpolitikai vargabetűi mellett már rég átállt a kritikátlan euro-optimizmus oldalára és Frunda György mellé felsorakozva szónokol ismételten arról, hogy a légiesedő határok majd begyógyítják Trianon sebeit. Ami ugyanolyan hazug mítosz, mint a román kormány kisebbségbarátsága és etnikai toleranciája. Ugyan, hogy gyógyíthatnák be az átjárható határok a trianoni sebeket, mikor a határok továbbra is a román, a szlovák s a szerb állami kultúrsovinizmus határai lesznek, mikor autonómia nélkül továbbra is Bukarestben, Pozsonyban és Belgrádban fogják eldönteni, hogy mit tanuljon a magyar gyermek, a magyar iskolákban Székelyudvarhelyen, Révkomáromban és Zentán.) Nagyívű beszédet kanyarított viszont Medgyessy Péter, aki arról szólt, hogy „ez a vidék itt a mi Elzászunk. Én a német – francia viszony mintájára, hiszem, hogy itt is felülkerekedik Európa”. Ezzel a kiegyezési mintával – melyet 1995-ben Iliescu elnök ajánlott a magyaroknak – egy a probléma: az, hogy ebben a modellben nekünk a beolvadás, a kulturális megsemmisülés a sorsunk, ugyanúgy, mint az elzászi németeké. Magyar politikusnak, ha már megbékélési modellt keres, akkor déltiroli autonómiával megteremtett olasz-osztrák kiegyezés kell mintát jelentsen. Épp e két német népcsoport sorsa, az identitását elvesztett elzászi és a nemzeti hagyományait megőrző déltiroli igazolja legfényesebben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács igazát, azt, hogy autonómia nélkül nem lehetséges Erdélyben magyar megmaradás. Az RMDSZ vezetése sajnos nem hajlandó elfogadni ezt az alapigazságot. Markó Béla úgy látja, hogy „úgy kell politizálnunk az elkövetkezőkben, hogy Románia is minél hamarabb határok nélkül lehessen együtt Magyarországgal, és hogy minél hamarabb megszűnjék mindenféle távolság közöttünk”. Holott ez éppenséggel fordítva van: ha autonómiát akarunk az könnyebben elérhetjük Románia EU-csatlakozás előtt, amíg az országra valamiféle bizonyítási kényszer nehezedik, mint azután. S fokozottan igaz ez most, Magyarország EU-csatlakozását követően. A csatlakozás ugyan rengeteg, ma még kevesek által előre látott hátránnyal fog járni. Köztük a magyar mezőgazdaság tönkremenetelével, a magyar termőföld idegen kézre jutásával, a bevándorlás növekedésével, az árak emelkedésével, felesleges és idegesítő szabványok bevezetésével s a sor még hosszan folytatható. De ha nyertünk valamit a csatlakozással, akkor annyit bizonyosan, hogy Románia és Szerbia vonatkozásban Magyarország pozíciói javultak. Ennek kihasználásához azonban külpolitikai szemléletváltásra van szükség, szakítani kell azzal a korlátolt és abszurd állásponttal, hogy Magyarország feltétel nélkül támogatja a környező országok csatlakozási törekvéseit. Itt az ideje annak, hogy a magyar nemzetpolitika megszabja a támogatás árát. Az pedig nem lehet más, mint az elszakított magyar nemzetrészek megmaradásának garantálása, a magyar nemzeti autonómia.



Az írás a Nyugati Magyarság számára készült