P.B. Miért?

G.A. Mert sok minden befolyásolja...

P.B. Éspedig?

G.A. Politika, cenzúra, gazdaság, öncenzúra.

P.B. Konkrétumokra lennék kíváncsi.

G.A. Találkoztam politikai cenzúrával is. Egészen friss élményeim vannak erről. Most dolgozom a beadványon, amit a MÚRE-hez és a bukaresti Academia Caţavencu Sajtófigyelő Ügynökséghez készülök eljuttatni. Nem a Krónika újságírójaként találkoztam ezzel a jelenséggel, hanem a román közszolgálati televízió magyaradásának a külső munkatársaként. A múlt hét csütörtökén kellett volna adásba kerüljön egy általam készített beszélgetés. A szerkesztőség vezetősége azonban ezt az adást letiltotta.

P.B. Milyen indokkal?

G.A. Erre a beszélgetésre két politikust, Szilágyi Zsoltot és Székely Ervint hívott meg az adás szerkesztője. A téma az autonómia, illetve a parlament elé beterjesztett székelyföldi autonómiatervezet volt. Az RMDSZ álláspontját képviselő Székely Ervin a felvétel előtti nap délutánján lemondta a beszélgetést. Akkor már nem lehetett másképpen megoldani, Szilágyi Zsolttal ketten ültünk a kamerák elé. Én úgy érzem, szakmai szempontból korrekt módon megjelenítettem Szilágyi Zsolttal szemben az RMDSZ érveit. Nem volt ez egyoldalú beszélgetés, nem kérdeztem alá az alanynak. Ennek ellenére a felvétel nem mehetett be a televízió magyar adásába. Egyedüli kifogás az volt, hogy ez egy háromszemélyes beszélgetés kellett volna hogy legyen, és itt csak két fél volt jelen. Megjegyzem, egy hónappal korábban Borbély László egyedül volt a vendége ugyanennek a műsornak, akkor senkit nem zavart, hogy nincs három szereplő.

P.B. Öncenzúra...

G.A. Érzem, hogy a kisebbségi lét egyfajta öncenzúrára készteti a magyar sajtót. Az újságíró gyakran úgy érzi, hogy a saját közösségét szolgáltatná ki a támadásoknak, ha bizonyos dolgokat nyilvánosságra hozna. És az olvasó irányából is van egyfajta elvárás arra, hogy a magyar visszásságokat ne nagyon bolygassuk. Ezért a professzionalizmus gyakran ellentétbe kerül a kisebbségi létből fakadó elvárásokkal.

P.B. Gazdasági befolyás...

G.A. Mindenképpen befolyások érik az újságírót és a szerkesztőt gazdasági oldalon. A sajtótermékek rendszerint magántulajdonban vannak. Ezzel pedig együtt járnak a tulajdonosi kör üzleti érdekei, a reklámérdekek...

P.B. Azt akarod mondani, hogy megvásárolható a sajtó?

G.A. Nyilván ez a lapon, illetve a lap szerkesztőségén is múlik, hogy ki mennyire ragaszkodik a szakmai szabályokhoz. Lehet, hogy túl erős kifejezés az, hogy megvásárolható a sajtó. De egy bizonyos fokig befolyásolható. Ennek nyomait inkább a bukaresti román sajtón lehet látni. A nagy állami cégek fölött őrködő miniszterekről, Mitrearól és a gazdasági miniszterről, Dan Ioan Popescuról gyakorlatilag szinte soha semmilyen negatívum nem jelenik meg a központi sajtóban. A lapokban viszont a minisztériumoknak alárendelt cégek hirdetnek. Az Állami Vasútak hirdetéseit még a Romániai Magyar Szóban is láttam. Valószínű, hogy ezzel függ össze, hogy míg a kormány többi tagja rendszeresen céltáblája a tényfeltáró írásoknak, addig ez a két minisztérium gyakorlatilag mindenek felett áll.

P.B. A romániai magyar sajtót illetően mit tudsz erről a gazdasági függőségről elmondani?

G.A. Azt, hogy nem látok a kulisszák mögé...

P.B. A Krónikánál sem?

G.A. A Krónika történetében azt hiszem egyszer történt meg, hogy... Ezzel nem büszkélkedünk. Nem is tudom, hogy el kell-e ezt nekem mondani.

P.B. Miért ne?

G.A. Még a MOL hirdetett nálunk, amikor az egyik kolléga készített egy tényfeltáró anyagot a segesvári MOL-kúttal kapcsolatban. A cikk sértette volna a MOL érdekeit, és végül is nem jelenhetett meg. Talán négy és fél év alatt ez volt az egyedüli anyag, ami ilyen okokból nem jelenhetett meg nálunk.

P.B. A hirdetőkkel úgy tűnik többször meggyűlt a bajotok, nem?

G.A. Nem tudom, mire gondolsz.

P.B. Egy politikai hirdetés például mennyibe kerül a Krónikánál?

G.A. Ebben szerencsésnek mondhatom magam. Nálunk teljesen külön működik a marketing, és külön működik a szerkesztőség. Egyáltalán nem foglalkozunk a hirdetési piaccal. Fogalmam sincs, mennyibe kerül a reklámfelület a Krónikánál.

P.B. Az lehet, hogy erről fogalmad sincs, de a Bayer Zsolt politikai hirdetésként lehozott szövege olyan állásfoglalást tartalmazott, amely a hirdetési tarifáktól függetlenül mindenképpen érintette a szerkesztőség egészét, gondolom.

G.A. Én azon gondolkodtam el ezzel az üggyel kapcsolatban, hogy korrekt dolog volt-e fizetett politikai hirdetésként lehozni ezt az anyagot. Egyszerűen Bayer Zsolt írásaként kellett volna megjelentetni. Annál is inkább, mert Markó Béla tanulmányát, amire válaszként jött a Bayer-levél, nem fizetett hirdetésként közöltük.

P.B. Tud-e manipulálni a hazai magyar sajtó?

G.A. Hát nem, azt nem mondanám, hogy föltétlenül manipulál a hazai magyar sajtó... Inkább azt érzem, hogy vannak témák, amelyeket elhallgat.

P.B. Éspedig?

G.A. Vannak kényes témák...

P.B. Nevezzük nevén a gyereket!

G.A. Mondhatnám a Communitas Alapítvány témáját. Bármilyen szemlélettel nézzük ezt a témát, lehet konzervatív, liberális vagy baloldali módon értelmezni a kérdést, az egy teljesen jogos elvárás, hogy az erdélyi magyarság tudjon arról: mire kelt el az a pénz, amit a román kormány a román költségvetésből számára utalt ki.

P.B. Hogy vált témává a Communitas-téma a Krónika hasábjain?

G.A. Először 2002-ben figyeltünk fel a Transindex fórumán, a Dispután a kérdésre. Akkor készítettünk egy kétoldalas összeállítást a fórumon zajló vitáról. Én akkor is éreztem, nem egészen sajtós módon közelítettük meg akkor a témát. Úgy gondolom, fölösleges támadásnak tettük ki magunkat azáltal, hogy nem az újságírás megszokott módszereivel nyúltunk a témához. Úgy éreztem, ez a kérdés jobb sorsra érdemes. Kifejezetten kéri, hogy tényfeltáró újságírói módszerekkel tárjuk fel.

P.B. És miért ragaszkodott ehhez a formához a Krónika?

G.A. Mert kialakult egy együttműködés a Transindex és a Krónika között. Bár azt hiszem, az is egy logikus szempont, hogy a másodlagos nyilvánosságban felmerülő témák is érdemesek arra, hogy a lap hasábjaira kerüljenek.

P.B. Hosszú idő telt el, amíg a Krónika saját anyaggal jelentkezett.

G.A. Ennek a késésnek több oka van. Akkor úgy éreztem, hogy ezzel a szemlézéssel lelőttük a témát, pihentetni kellett az ügyet. Valahogy a naptári dátum adta, hogy miután letelt a 2003-as év, miután elkezdtük a 2004-es esztendőt, meg lehet nézni a Communitas gazdálkodásának az éves adatait.

P.B. Bocsáss meg, kiugrottál egy évet. A Communitas-vita a Dispután 2002. április 18-án indult.

G.A. Így van, 2002. október 26-án Takács Csaba beszámolót tartott az SZKT-n a Communitas pénzügyeiről. Erről részletesen tájékoztattuk az olvasókat akkor. Ez a 2002-es év gazdálkodásának a főbb adatait is tartalmazta, noha még hátravolt két és fél hónap az évből.

P.B. Nem lett volna időszerű akkor egy tényfeltáró anyagot lehozni?

G.A. Lehet, hogy időszerű lett volna...

P.B. Nem merte a Krónika ezt akkor felvállalni?

G.A. 2002 októberében azzal támadtak bennünket, hogy névtelen feljelentők leveleit közöljük. Lehet keresni a csúszás mögött valami szándékoltságot. Én tudom, hogy nem volt semmiféle szándékosság abban, hogy nem akkor, hanem most foglalkozunk ezzel.

P.B. Mi döntött a mostani időpont mellett?

G.A. Mondom, a naptári év.

P.B. Nekem erre lenne még néhány más verzióm is. A hetekben döntöttek a támogatásokról a Communitas-kuratóriumok. Ez fontos tény. Elgondolkodtató továbbá, hogy arculatváltás volt a Krónikánál, úgy tűnik, meghúzták a nadrágszíjat. Kell most az olvasó, és nagyon úgy tűnik, hogy ez az ügy piacképes. Mennyire biznisz felvállalni egy ilyen ügyet?

G.A. A lap formátumváltásával egészen biztosan nincs összefüggésbe ez az ügy.

P.B. Kívülről úgy tűnik, válságban a Krónika. Kellett egy ügy, amit olvasnak az emberek...

G.A. Nem került válságba a lap, nem tagadjuk, hogy gazdasági megfontolások vannak a formátumváltás hátterében. Szükséges volt átgondolni a hosszú távú költségvetésünket, ez biztos. Azt a dátumokkal tudom cáfolni, hogy nem a formátumváltást kompenzálandó vettük elő ezt az ügyet. Ha jól emlékszem január 30-án írtuk az első Communitas-anyagot, és a formátumváltás március közepén következett be.

P.B. Az események mégiscsak most pörögtek fel... Április elején jelentek meg a nagyobb lélegzetű anyagok.

G.A. Ez nem rajtunk múlott. Az volt a baj, hogy az RMDSZ nem kívánta a rendelkezésünkre bocsátani azokat az adatokat, amelyek ezekben a kérdésekben döntőek.

P.B. De hát papírforma szerint nem a vizsgálati alany hozzájárulásán múlik, hogy van-e tényfeltáró anyag, vagy sem?

G.A. Nem fejeztem be a gondolatot. Az RMDSZ nem bocsátotta rendelkezésünkre az adatokat. Takács Csaba azt javasolta, hogy ezek nem titkos adatok, a különböző állami hivatalokban megszerezhetők. Amennyiben ismered a törvényes előírásokat, tudhatod, hogy az adatszerzés határidőkhöz kötött. Én februárban fordultam a kormányhivatalokhoz. Több hetes lefutása volt annak, amíg a kívánt dokumentumok megérkeztek. Közben folyamatosan jelentek meg az RMDSZ-honlapon a Communitasal kapcsolatos újabb információk. Valamikor február végén jelent meg a tavalyi kuratóriumi jelentés. Egyre több információ állt a rendelkezésemre, hogy egy-egy ilyen cikket megjelentethessek.

P.B. 2002 óta nem volt elég idő arra, hogy igazán felkészüljön a lap egy igazán ütős, tartalmas tényfeltáró anyagra? Kétévnyi adatgyűjtés mégiscsak eredményesebb lenne...

G.A. Boróka, ezen lehet rágódni. Én azt hiszem még mindig sokkal nagyobb baj lenne, ha 2004-ben sem tettük volna meg ezt, mint ahogyan más lapok nem is tették meg. Akkor fel lehet hívni valamennyi szerkesztőséget, hogy miért nem foglalkoztak a Communitas Alapítvánnyal.

P.B. Tényleg, miért pont a Krónikának lett ez sztár-ügye?

G.A. Lehet e mögött politikai szándékot keresni, amiként ezt az RMDSZ-vezetők meg is tették. Markó Béla azt mondta, hogy Kiss Kálmán zsebpártja irányából indulnak a támadások, és azt sugallta, hogy Kiss Kálmán mögött meg a Szekuritáté áll. De én azt hiszem, hogy egy ilyen kérdésnek a felvetése nem a politikával függ össze, hanem a demokrácia alapjaival. És bármikor időszerű a demokráciát alapjaiban megsértő kérdéseket felvetni. Nem hiszem, hogy mindenáron politikai kérdést kell ebből csinálni.

P.B. A Hetet is érte a vád, hogy úgy cikkezik a Communitasról, hogy közben az Alapítvány támogatását élvezi. Elgondolkodtam a dolgon, és neked is felteszem a kérdést. Ha az ember pályázik, akkor etikus-e belülről kérdezni? Nem lenne-e etikusabb kívül maradni a pályázaton, és úgy vizsgálódni, nehogy zsarolás íze legyen a dolognak? Vagy fizetsz, és hallgatunk, vagy nem fizetsz, és cikkezünk.

G.A. Ezt én is átgondoltam, de ha olyan forrástól várunk támogatást, amely bárki számára nyitott, akkor miért ne pályázhatnánk? Azzal, hogy pénzt kapunk a romániai magyarságnak elkülönített alapból, még nem vásárolták meg a hallgatásunkat.

P.B. Ez egyértelmű, de akarva-akaratlan érintett az ember, illetve a lap.

G.A. Bárkinek szíve joga, hogy így gondolja. Természetesen részünkről semmiféle zsarolásról nincs szó. Mi úgy gondoljuk, hogy kötelességünk nyilvánosság elé tárni azt, ami nem a mi ügyünk, hanem az egész erdélyi magyarság ügye.

P.B. Milyen reakciókat vártál, és mit kaptál?

G.A. A politikai reakciók nem vittek közelebb a téma megértéséhez.

P.B. Hogyan minősítenéd a reakciókat?

G.A. Agresszívek voltak és félremagyarázóak.

P.B. Mit értesz agresszión?

G.A. Nagy Zsolt a Szabadságnak nyilatkozta, hogy a Krónikának nincs erkölcsi alapja a kérdéssel foglalkozni, hiszen nagy összegű támogatást kapott 2002-ben Magyarországról. Ráadásul nincs rendben az alkalmazottak társadalombiztosítási járulékainak a fizetésével. Markó Béla válaszát már említettem. Takács Csaba pedig a feljelentő szerepét rótta a Krónikára. Számomra ezek a válaszok... Szóval el lehet ezeken gondolkodni, de egyik sem helyettesíti az érdemi válaszokat. Még mindig nem tudjuk, hogy a Communitas Alapítvány miért csak 27 százalékát osztotta ki nyilvános pályázat útján a rendelkezésére álló összegnek.

P.B. Árpád, ha te lennél az RMDSZ kommunikációs szakembere, akkor te hogy vezényelted volna le ezt a bulit? Gondolkozz egy kicsit RMDSZ-fejjel. Megjelenik egy ilyen sajtóanyag, és válaszolni kell. Te készíted fel a nyilatkozókat, te építed fel az egész válasz-stratégiát, ki, mikor és hogyan szólaljon meg?

G.A. Hát én nem látok a dolgok mögé. Ha vaj van a kérdésben az RMDSZ fején, akkor nem tudom... Ha nincs vaj, akkor semmiképpen nem enervált reagálásokat javasoltam volna az RMDSZ-vezetőknek. Gyere, beszéljük meg, úgysincs semmi takargatnivalónk... Valami ilyesmit.

P.B. Amikor a Communitas-ügy felgöngyölítését és nyilvánosságra hozatalát elterveztétek, akkor milyen dramaturgiát dolgoztatok ki?

G.A. Itt megint lehet, hogy túl sokat gondolsz az ügy hátteréről. Nem volt semmiféle dramaturgia. Egyszerűen szerettünk volna megszerezni bizonyos anyagokat, nem sikerült. Mikor több lett az információnk, és amikor volt valami apropója is (pl. pályázatot bíráltak el), akkor mindig újabb és újabb csomagot közöltünk ebből. Nem volt egy előre kigondolt dramaturgia. Azt hozzá tehetem, hogy valamennyi alkalommal meg szerettük volna szólaltatni az RMDSZ képviselőit, és ők sajnos rendszerint elzárkóztak az érdemi megszólalástól.

P.B. Én nem gondolok semmit ennek a hátteréről, de azt tudom, hogy ha az ember célirányosan akar információkat eljuttatni a közönségéhez, ha hatást szeretne kiváltani, akkor mindig átgondolja, hogy mi a legeredményesebb módja a megszólalásnak.

G.A. Célirányosság nem volt. Ha rajtunk múlik, akkor a Communitas-ügynek nulla dramaturgiája lesz. Ha nyugodt körülmények között szerezhettünk volna információt, nem enervált válaszokat kaptunk volna az RMDSZ részéről, akkor ebből egyetlen nagy tényfeltáró riport születik, és kész.

P.B. Te is tudod Árpád, hogy a tényfeltáró újságírás és a nyugodt információszerzés teljesen különböző fogalmak. A te elképzeléseidnek megfelelően nem tényfeltáró anyagokat készít az ember, hanem nyilatkozatokat kér.

G.A. A tényfeltáró újságírást a leggyakrabban a Krónikában gyakoroljuk a romániai magyar sajtóban. Én azt tudom, hogy számtalan olyan riporttémánk volt, amely egyszeri alkalommal jelent meg. Egyszer körbejártuk a témát, begyűjtöttük az anyagokat, aztán közöltük, és volt egy nagy bumm. Aztán apró kicsi pukkanásokkal igyekszünk a tényfeltáró anyagaink nyomán a fejleményeket követni. Itt most ez egy kicsit fordítva sült el, mert a bumm nem az elején volt, hanem a végén.

P.B. Mégiscsak kialakult egy naiv dramaturgia?

G.A. Mondhatom azt, hogy véletlenszerűen alakult ki. Lehet, hogy számomra hízelgőbb lenne, ha azt mondhatnám, hogy ki volt centizve minden hatás. Egyszerűen így alakították a tények, így hozta az idő.

P.B. Furcsa volt ez az általad készített Takács-interjú. A szöveg alcímekkel volt tördelve, tendenciózus atmoszférát teremtve a szövegnek. Annak ellenére, hogy arról beszéltél, nincs dramaturgia, ez a beszélgetés pontos szövegkönyvnek tűnik, jól kiszámított szerzői utasításokkal. Ebben az interjúban egy nem létező dramaturgia színpadi utasításai is ott voltak.

G.A. Ez azt jelenti, hogy sikerült hitelesen tükrözni a Takács Csabával rögzített beszélgetést.

P.B. De azt is jelenti, hogy átlépted a műfai határokat!

G.A. Mire gondolsz?

P.B. Az interjúdat kiegészítő szövegekre.

G.A. Milyen szövegekre?

P.B. Elvileg egy interjú kérdésekből és válaszokból áll. Az olvasó pedig ért, amennyit ért a kérdezz-felelekből.

G.A. Kivéve azokat az interjúkat, ahol vannak alcímek is. Úgy gondoltuk, hogy az olvasót fárasztaná, hogy ha egy nagy szövegtengert látna.

P.B. Árpád, azok az alcímek tematizálták a beszélgetést, és nem bízták az olvasóra, hogy mit gondoljon a beszélgetésről.

G.A. A te logikád szerint akkor címet sem szabadna adni. Ha már címet adunk egy interjúnak, azzal se bízzuk az olvasóra, hogy mit gondoljon.

P.B. Én szándékosan irányítom az általam adott címekkel az olvasót. Ezért óvakodom attól, hogy a szöveget megtörjem alcímekkel. Az olvasó nem hülye, rá kéne bízni, hogy mit gondoljon.

G.A. Tisztelem a szerkesztői elveidet, de nálunk mások a szerkesztési elvek. A túl hosszú szöveg fárasztó az olvasó számára, ezért azt megtörjük alcímekkel.

P.B. Nem lett volna elég, ha Takács Csaba viszonya a saját szövegéből és nem az általad, a válaszaihoz illesztett megjegyzésekből derül ki?

G.A. Egy helyen írtam bele, hogy hosszú csend. Én tizennégy éve vagyok újságíró, de életemben ilyen hosszú csendet nem hallgattam végig azután, hogy feltettem egy kérdést egy politikusnak. Ez egészen rendkívüli volt, mint ahogyan az is fura volt, hogy Takács Csaba egy ideig nem engedte, hogy feltegyem a kérdésemet. A hitelesség követelte meg, hogy ezt a beszélgetést így írjam le.

P.B. Nagyon fontos, hogy időről időre felmerüljenek a társadalom egészét érintő ügyek, és arról beszélni tudjunk. De hogyan lehet ezt a párbeszédet megóvni a politika kényszereitől? Magyarországi tapasztalatokból tudjuk, hogy egy-egy ilyen sajtós üggyel kormányt lehet buktatni. A Tocsik-ügytől az Orbán-bányákig jó néhány ilyen dramaturgiát végignézhettünk. A Communitas-kérdést hogyan lehet megóvni attól, hogy ne az RMDSZ és ellenzéke közötti hatalmi és érdekharc kulcsproblémája legyen, hanem valóban közérdekű téma maradjon? Ha erről ír az újságíró, akkor ne kötelezze el magát, csupán lehetőséget teremtsen a tisztánlátásra?

G.A. Ezt nem mi tettük politikai üggyé, de ez politikai ügy attól kezdve, hogy a politikum alakította a Communitas Alapítványt. Onnan kezdve, hogy ez a kuratórium azonos az RMDSZ vezérkarával, tetszik, nem tetszik: ez az ügy politikai ügy. Én a civil megközelítésnek vagyok a híve, valószínű, hogy sokkal eredményesebb lenne az egész ügy civil tárgyalása. Az én cikkeim milyen mértékben voltak politikai fogantatásúak? Én leírtam, amit leírtam, és az RMDSZ volt az, amely úgy próbált kitérni a válaszadás elől, hogy különböző politikai kontextusokat próbált kanyarítani köréje.

P.B. Nem szégyen a politika. Nem az a baj, hogy ennek van egy politikai dimenziója. Az elgondolkodtató, hogy az RMDSZ-Communitas összefonódással szemben ellenérvként azt hozod fel, hogy Szász Jenő nem jutott döntéshozó szerepbe. Ilyenkor már nem a tényfeltáró újságírót látja az ember, hanem egy ellentétes politikai erő képviselőjét a kérdezőben.

G.A. Te úgy gondolod, hogy indokolatlan a kérdés? Ha folyik a PSD és a PNL között egy pénzosztási vita, és Stolojan azt mondja, hogy ebből a pénzből nekünk is kellene hogy jusson. Akkor egy újságírónak nem az a feladata, hogy Năstasenál rákérdezzen erre?

P.B. Én úgy gondolom, hogy ez nem személyes kérdés, nem Năstase és Stolojan vagy akár Markó Béla és Szász Jenő magánügye. Ez formális, elvi és jogi kérdés. Van-e köze a politikumnak ehhez az intézményi struktúrához? Lehet-e köze? Amíg ezeket az elvi kérdéseket nem tisztáztuk, addig minden személyes felvetés propaganda illetve ellenpropaganda.

G.A. Na, ezzel nem értek egyet. Ezek törvény szerint civil pénzek, a civil szféra kellene haszonélvezője legyen ennek a támogatásnak. Amennyiben egyik politikai erő – jogellenesen – haszonélvező, akkor jogosan merül fel a kérdés, hogy a másik miért nem az?

P.B. Nem a jogszerűség, hanem a részesedés a kérdés?

G.A. Lehet kommentálni Szász Jenő igényét, hogy jár-e neki, vagy sem, hogy kell-e neki adni az RMDSZ által törvényellenesen politikai célokra felhasznált pénzből... Én azt hiszem, hogy nekem újságíróként azt volt a feladatom, hogy ezt a kérdést is feltegyem. Az viszont a demokrácia alapjaival áll összefüggésben, hogy esélyegyenlőség kell hogy legyen a különböző politikai erők között.

A Hét